Charles-Louis de Secondat, Baron de la Brede et de Montesquieu *

(1689 - 1755)

Montesquieu

Francia filozófus, író, moralista, történész, a felvilágosodás szellemi előkészítője. Az államalkotás elméletének és a jogtudománynak mestere. Az angol alkotmány példáján elindulva az igazságos társadalmi berendezkedés biztosítékát a hatalmi ágak megosztásában, a törvényhozó, a végrehajtó és bírói hatalom különválasztásában látta. A törvények szelleméről az amerikai alkotmány megalkotóinak és a demokrácia teoretikusainak bibliájává vált.

A törvények szelleméről, az emberiség történetét bemutató, jövőjét kutató és alakító nagyhatású társadalmi-jogi-politikai-történeti munkájában helyet kapott a gazdaság. Az árak és a pénzmennyiség közötti kapcsolat érdekelte. A pénz jelenségét történeti oldalról közelítette meg és az áruforgalom fejlődéséből, az adásvételen alapuló kereskedelemre való áttérés igényéből vezette le. A pénzt értékjelnek, az érte vásárolható áruk jelének tekintette, amelynek jel mivoltára mennyisége hat. Hume-nál korábban megfogalmazta a mennyiségi pénzelmélet alapgondolatát, amely szerint egy ország árszínvonala forgalomban lévő (nemesfém) pénz mennyiségével arányosan alakul. Egymással kereskedő országok eltérő pénzellátottsága tehát árszínvonaluk különbségében is megmutatkozik. A pénzmennyiség kisebb, vagy nagyobb volta az egyes országok váltóárfolyamát is befolyásolja és egyensúlyi szintjétől eltérítheti. A váltóárfolyam egyensúlyi szintjéhez képest történő alul vagy felülértékelődése pedig a külkereskedelmi mérleg passzívumra vagy aktívumra fordulását lefékezi. Ezért, Hume-tól eltérően, az egymással partnerkapcsolatban álló országok között az aranykiegyenlítődés folyamatát nem tekintette automatikusnak.

Főbb művei:

Lettres persanes (Perzsa levelek), 1721.
L'esprit des loix (Törvények szelleme), 1748.
Considérations sur les Causes de la grandeur des Romains et de leur décandence (Rómaiak tündöklése és hanyatlása)

A pénz keletkezéséről, természetéről és szerepéről:
A törvények szelleméről XXI. Könyve, XXII. fejezete A törvények a pénz használatával való kapcsolatukban
Mes pensées (Gondolataim)
Elmélkedések Spanyolország gazdagságáról*

Műveinek gyűjteménye:
Caillois, Roger [1951: 1979]; Oeuvres completes de Montesquieu. Texte présenté et annoté par Roger Caillois. Paris, Gallimard.

Sajátos fogalmai:

La monnaie est un signe, a pénz eszmei jel, jelkép
La valeur relative, a pénz relatív értéke, a pénz árfolyama
La valeur positive, a pénz pozitív értéke, a pénz belföldön nevesített értéke
Le fonds d'amortissement, törlesztési alap

Montesquieu a mennyiségi pénzelmélet előfutára a pénzről

1646. február 17 - 1714. október 10.






A Műhelytanulmányok célja a kutatási eredmények gyors közlése és vitára bocsátása. Az intézet kiadványainak szerkesztőbizottsága ezeket a tanulmányokat nem szerkeszti meg, kiadásuk a szerző felelősségére történik. A Műhelytanulmányokra való hivatkozásnál fel kell tüntetni, hogy az anyag kézirat.

Budapest, 1995. december


A tanulmány "A költségvetési és a monetáris politika hatása a fogyasztás alakulására" című OTKA kutatás (ny. sz. 3226) keretében készült az MTA Közgazdaságtudományi Intézetben.







Tartalomjegyzék (Contents)

Bevezetés
I. A pénzről
1. A pénz használatának oka
2. A nemesfém(pénz) értéke
3. A nemesfémbányák felett uralkodó ország esete

II. A pénzmennyiség és az árak kapcsolata
1. Az ár, a hazai árszínvonal
2. A relatív nemzeti árszínvonal. Váltóárfolyam
3. A váltóárfolyam és a pénz belső értéke

III. Az államadósságokról
1. Egy korai államháztartási reform

IV. Összegzés

V. Irodalomjegyzék

Bevezetés

A közgazdaságtan elmélettörténetét átfogóan bemutató művek folyamában kevés akad, amelyben a pénzelmélet kialakulásának levezetésénél a szerzők ne említenék meg Montesquieu1 nevét. E kiemelkedő politikai gondolkodó, aki a 18. század hatalmas szellemi felszabadulási folyamatának elindítói és kimunkálói sorába tartozik, a mennyiségi pénzelmélet előrelendítésében is fontos szerepet játszott. Heller Farkas Montesquieu hozzájárulását a pénz mennyiségi elméletének fejlődéséhez Hume vagy Locke hatásához mérte.2 Hayek a közgazdasági gondolkodás történetét felölelő, sok esetben saját forráskutatásaira támaszkodó könyvében Montesquieu-ben látta a mennyiségi pénzelmélet alaptételének első megfogalmazóját.3 Általános méltatásán túl azonban nézeteinek részletesebb kifejtését, mélyebb elemzését ezekben az összefoglaló munkákban nem találjuk.4

Többet tudunk meg gondolatrendszeréről a mennyiségi pénzelmélet történeti vonalának megrajzolására szorítkozó, vagyis egy szűkebb időszakot mélyebben vizsgáló kutatásokból. Összefüggő képet azonban ezekből sem kapunk, mivel az utalások vagy hivatkozások rendszerint a szerzők feldolgozási szempontjába illeszkedő - Montesquieu teljes nézetrendszeréből kiemelt - részletek.5

Az érték- és pénzelmélet történetét áttekintő munkák sorában sajátos helyet foglal el Marx kritikai feldolgozása.6 Bár Montesquieu-t a mennyiségi pénzelmélet jeles képviselői közé sorolta, "vitapartnerének" az elmélet "legjelentékenyebb képviselőjét", Hume-ot választotta. Már a Bírálatban felfigyelt ugyan arra, hogy Hume bizonyos részeket szóról szóra átvett Montesquieu-től, gondolatai eredetiségére azonban csak később, a Széljegyzetekben tért ki.7

Montesquieu A törvények szelleméről című művében foglalta össze mindazt, amit a világról elgondolt, s amelyben mindazon tudást és tapasztalatot átadott, amelyet egész életén át felhalmozott.8 Munkáját olyan átfogó társadalmi-jogi-politikai-történeti tanulmánynak szánta, amely elmagyarázza az emberiség fejlődését, felfedi a bajok okait és megmutatja, hogyan alakítható ki az a tökéletesebb társadalom, az az igazságos politikai-társadalmi rendszer, amelyben minden embernek lehetősége nyílik a lehető legnagyobb szabadság és jólét elérésére. Montesquieu a "dolgok természetére", az igazságosságot megtestesítő törvényekre és a hatalom megosztására építő, a végrehajtás, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás szétválasztásán nyugvó társadalomban, államformáját tekintve alkotmányos monarchiában hitt. Meggyőződése volt, hogy az emberek megváltoztathatják társadalmi környezetüket, amelyben élnek.

Minthogy Montesquieu teljességre törekedett A törvények szelleméről felölelte az ember egész tevékenységi körét, benne a gazdaságot, amelyhez hozzátartozott a pénz szerepének és működésének megértése is. Montesquieu tehát nem egy önálló, tudományos pénzelmélet megalkotására vállalkozott, hanem abban a nagy ívű társadalmi-politikai-erkölcsi és gazdaságtani szintézisben, amelyet megalkotott, helyet kapott pénz társadalmi-gazdasági szerepének megítélése is. A törvények szelleméről XXI. könyvében, A törvények a pénz használatával való kapcsolatukban XXII. fejezetében olvashatjuk a pénz keletkezéséről, természetéről és szerepéről szóló fejtegetéseit. A pénzügyi problémák iránti érdeklődését bizonyítják még a Gondolataim címmel közreadott feljegyzései és egy korai írása, az Elmélkedések Spanyolország gazdagságáról.9

Tanulmányomban arra vállalkozom, hogy lehetőleg teljes képet adjak a magyar olvasónak mindarról, amit Montesquieu a pénzről, keletkezéséről, használatának okairól, az összefüggésekről elgondolt. Megpróbálom közvetíteni azt, ahogyan ő gondolkozott, amilyen eszme- és érvrendszert kialakított. Inkább gondolatrendszerének bemutatására, mintsem bírálatára törekszem tehát, s ez - elismerem - könnyen valamiféle hiány érzetét keltheti majd az olvasóban. De így kerülhetjük el, amennyire egyáltalán lehetséges, a XX. századból való visszanézés, és "válogatás" torzító hatását. Így érzékelhetjük tisztán a közgazdasági gondolkodás folytonosságát, a kapcsolódásokat, eltéréseket és kitérőket, az elméleti kérdésfeltevések gyakorta azonosságát és megválaszolásuk történeti hátterű befolyásoltságát. Az eredeti klasszikus szövegekhez fordulás az intellektuális élményen túl, az egyre növekvő másodlagos irodalomból táplálkozó ismeretanyagunkat is felfrissítheti. Az aranypénzrendszerről, működéséről, az inflációról, pénzelméleti tanulságokról kialakított nézetek-elméletek újragondolására késztethet és elősegítheti a modern pénzrendszer problémáinak tisztább megértését is.


I. A PÉNZRŐL

1. A PÉNZ HASZNÁLATÁNAK OKA

Montesquieu történelmi szemlélete, a történelmet egységes, fejlődő folyamatként való felfogása, a pénz jelenségének magyarázatában is megfogható. A pénz megjelenését a cserefolyamatba a közvetlen árucserére kerülő termékek körének kiszélesedéséből vezette le.10

"Így például azoknak a mór karavánoknak, amelyek Afrika belsejébe Timbuktuig elmennek, hogy sóért aranyat cseréljenek, nincs szükségük pénzre. A mór egy zsákba teszi sóját, a néger az aranyport egy másikba: ha az arany nem elég, a mór visszavesz valamit a sójából, vagy pedig a néger hozzátesz még egy kis aranyat, amíg egymással megegyezésre nem jutnak."11

Több jószág esetében ez a fajta egyszerű, közvetlen árucsere egyre nehezebbé és költségesebbé vált. Ezen segített a pénz színrelépése, s közvetítésével az adásvételen alapuló kereskedelemre való áttérés lehetősége.

Világosan követhető Montesquieu okfejtése. A pénznek, vagyis a nemesfém nemesfémanyagtól elvált értékjelének az érme-léte nem pusztán az emberek megállapodásából, nem is kizárólag az állam beavatkozásából, hanem az árucsere könnyebb lebonyolításának igényéből született, a pénz csereeszközként való működéséből.12 A pénz számára értékjel, az érte vásárolható áruk értékének jele.

"A pénz egy jel, amely minden áru értékét képviseli" - írta.13

A pénz, mint értékjel az ő szemében, - mint később látni fogjuk - meghatározott aranymennyiség jele. A pénz pénzként való működésének azonban az is feltétele, hogy a jószágok megszorítás nélkül pénzre válthatók lehessenek.

A "dolgok és a pénz kölcsönös jelei egymásnak; vagyis egymáshoz viszonyított értékük olyan, hogy az ember azonnal megszerezheti az egyiket, ha a másikkal rendelkezik".14

Tehát nem elég, ha a pénz bármely dologra konvertálható, az is szükséges, hogy a dolgok általában pénzre átválthatók legyenek, vagyis az eladhatóság ne ütközzék intézményi, vagy törvényi korlátokba. A kölcsönösen szabad átváltást ugyanis törvények tilthatják (például az adósság megfizetésére bizonyos dolgok nem elidegeníthetők), vagy törvényekkel egyes dolgokat pénzzé léptethetnek elő. (A római időkben egyes császárok alatt ez történt a földdel, vagy a germánoknál egyes élelmiszerekkel, vagy a szászoknál a marhával - sorolta a történelemből vett példákat Montesquieu. Bizonyos időszakokban ezeknél a népeknél a föld, egyes élelmiszerek, vagy a szarvasmarha pénzként működött). De megtörténhet, hogy az embereket oly mértékű bizalmatlanság keríti hatalmába (például önkényuralmi kormányzatok idején), hogy pénzüket elrejtik, eldugják vagy elássák és ekkor a dolgok általában nem képviselnek pénzt.

A sokfajta árupénz köréből a nemesfémek váltak uralkodóvá. A fémek megfelelő tulajdonságai, így könnyű szállíthatósága, jól alakíthatósága, értékvesztés nélküli oszthatósága, tartóssága stb. okán. Kezdetben a súlyával és finomságával mért arany vagy ezüst-anyag szolgált pénzként.15 Később a nemesfém nyersanyagot meghatározott súlyú és finomságú érmévé formálták, rájuk írták az általuk képviselt és az állam által garantált súlyegységet. (Például egy livre* egy font súlyú ezüst.) Ezek még valódi pénzek voltak, mert tényleges súlyuk az érmén feltüntetettel megegyezett.16 A valódi pénzérmék azonban az idők folyamán névleges pénzekké váltak, mert fémveszteséget szenvedtek: megkoptak vagy az uralkodók eredeti fémtartalmukat kivonták belőlük.17 A névleges pénzek belső értéke, a bennük levő nemesfém-nyersanyag értéke névértéküknél kevesebb volt.

A papírpénz számára semmilyen problémát sem jelentett, a nemesfémpénz képviseleti értékének fogta fel.

"Amint az ezüst az áruk értékének a jele, a papír az ezüst értékének jele lehet; ha a papírpénz jó, oly annyira képviseli a pénzt, hogy hatását tekintve egyáltalán nem különbözik tőle.18



2. A NEMESFÉM(PÉNZ) ÉRTÉKE

Civilizált nemzetek uralkodása alatt az arany és az ezüst mennyisége állandóan emelkedik, minthogy termelésük és behozataluk fokozódik - vélte Montesquieu19. Európának rendkívül nagy haszna származott Amerikával folytatott cserekereskedelméből és az amerikai bányákból érkező nemesfémekkel Kelettel lebonyolított kereskedelméből - fűzte tovább gondolatmenetét. Minthogy az arany és ezüst behozatalában a spanyolok jártak élen, azt gondolnánk, hogy e haszon oroszlánrésze is nekik jutott. Spanyolországnak mégsem volt elég pénze, majdnem minden vállalkozásába pénzhiány miatt bukott bele.

"E gazdagság természetében valami belső, fizikai hiba rejtőzött, amely azt hiábavalóvá tette; s amely napról napra nőtt."20

A gazdasági hanyatlás okait kutatva Montesquieu nem kerülhette meg a pénz lényegének megértését. Elméletileg a problémát a pénz mennyisége és képviseleti értéke közötti ellentmondásban látta. Abban, hogy a mennyiségbeni gyarapodását "értékvesztése" követi.

A nemesfémek mennyiségbeni emelkedése másként érinti azokat áru voltukban, és másként jel voltukban - írta.21 A több arany-ezüst nagyobb árukínálatot megjelenítve kedvező jelenség, jelképi minőségüket viszont veszélyezteti, mert "mennél inkább szaporodnak, annál többet veszítenek értékükből, minthogy kevesebb árut képviselnek".22

A nemesfém mennyiségének növekedésével tehát egy egységének értéke, "képviseleti értéke" csökken. (Az egységnyi csereérték csökkenése mellett, a csereérték tömege persze nőhet.) Ebből logikusan következik, hogy a pénz mennyiségének növekedésével párhuzamosan az árak, az árak színvonala megemelkedik. A változás arányosságát Montesquieu nem mondta ki, de példáiban rendre feltételezte.

"Európában az ezüst mennyisége... kétszeresére emelkedett; következményeképpen minden eladott árucikk ára is nagyjából megkétszereződött" - olvashatjuk munkájában több helyen is.23

Montesquieu tehát azt a klasszikussá vált nézetet képviselte, hogy a termelés forrásánál az arany-ezüstanyag áru, olyan, mint minden más áru. Tehát reáljószág minőségében kerül szembe más árukkal az értékméréskor, ennyi és ennyi gramm arany vagy ezüst ennyi és ennyi gramm sóval stb. Pénzként megjelenve, képviseleti értéke anyagának értékét követi. Ha a nemesfémanyag értéke csökken, a pénz képviseleti értéke is csökken, vagyis egy pénzegységért kevesebb áruértéket lehet megszerezni, vagy ami ezzel egyenértékű, az áruvilág egyes elemeinek egységeiért több egységét, a fent idézett esetben két egység pénzt kell adni.

De hogyan képes a pénz a mérés funkciójának eleget tenni? Mi az a mechanizmus, amely a pénzegység képviseleti értékét belső értéke, belértéke körül tartja?24 Természetesen a kérdést ebben a formában Montesquieu nem tette fel, de ez foglalkoztatta, amikor a pénz (pontosabban egy pénzegység) értékváltozásának okait kutatta. A nemesfémhez-jutás három lehetőségét vette sorba, a nemesfémbányászatot folytató, az ilyen országok felett uralkodó és a bányákkal nem rendelkező országok esetét.


3. A NEMESFÉMBÁNYÁK FELETT URALKODÓ ORSZÁG ESETE

Vegyük először azt az eshetőségét, amikor az országban a nemesfémbányászat idegen ország fennhatósága alatt folyik és a kibányászott nemesfémek jelentős mennyiségét az országból elszállítják. (Az arany-ezüst nyersanyag a nemesfémbányákból közvetlenül, termékek cseréje nélkül kerül a nemesfémbányák felett uralkodó országba.) Tipikus példa volt erre abban az időkben Peru és Mexikó.

Montesquieu az amerikai bányákból előkerülő nemesfémek egyre nagyobb mennyiségét nem egyszerűen új bányák nyitásához, hanem a bányaművelésben elért fejlődéshez, a művelés hatékonyságának, technológiájának javulásához kapcsolta.

A spanyolok a birtokukba jutott érceket iszonyatos mohósággal kezdték kitermelni - írta, "...gépeket találtak fel a víz eltávolítására, az ércek összetörésére és szétválasztásra; és mivel nem törődtek az indiánok életével, kíméletlenül dolgoztatták őket."25

Egészen közelkerült, hogy felismerje a pénzegység értékének csökkenése egységnyi mennyiségű nemesfém kitermeléséhez szükséges munkamennyiség csökkenésével, vagyis a munka termelékenységének növekedésével magyarázható. De nem jutott el eddig, a pénzegység értékének csökkenését közvetlenül mennyiségbeni gyarapodásából származtatta, és mennyiségbeni gyarapodását vezette vissza a kitermelő tevékenység termelékenységének javulására. A pénz olyan értékjel, mondta, amely szinte "önmagától elértéktelenedik", mert a nemesfém termelésére fordított egyre nagyobb erőfeszítések egyre kevesebb hasznot hoznak. (Montesquieu megfigyelése szerint a nemesfém-kitermelés volumenhozadéka csökken.)

"Mint hogy a pénz mennyisége Európában hamarosan megkettőződött, Spanyolország haszna ennek megfelelően a felére szállt alá, minthogy minden évben ugyanaz a fémmennyiség értékének felét elvesztette".26 Még a felénél is kevesebbre, tette hozzá, ha a szállítás költségeit is figyelembe vesszük. Tegyük fel, írta, hogy eredetileg az arany kibányászásának, feldolgozásának és Európába szállításának költsége és az arany értéke 1:64 arányú volt. "Amikor a pénzmennyiség először megkétszereződött, következésképpen értéke mintegy a felére esett, ez az arány 2:64-re változott". (Ugyanazt az értéket dupla költséggel termelik ki, vagy ugyanakkora költséggel fele értékhez jutnak, 1:32.) "Ennek folytán az arany-flották egy olyanfajta dolgot szállítottak Spanyolországba, amelyből a korábbival azonos mennyiség valójában a felével kevesebbet ért és kétszer annyiba került. Ha felfigyelünk arra, hogy a dolgok megkétszereződnek, akkor magyarázatot találunk arra, hogy Spanyolország gazdagsága hogyan fulladt fokozatosan tehetetlenségbe" - írta.27

Amerika felfedezésétől számítva, 200 év alatt az ezüst(pénz) mennyisége ötször duplázódott, (25-szörösére emelkedett), s ez a mennyiség 200 év alatt ismét megduplázódik. (A pénz mennyiségét szaporítja, következésképpen értékét csökkenti a bankjegyek stb., megjelenése, közhitelek adása - tette hozzá.)



4. A SAJÁT BÁNYÁKKAL RENDELKEZŐ ORSZÁG ESETE

A saját bányákkal rendelkező országokban a pénzmennyiség emelkedése, különösen ha a bányák termelékenysége alacsony, lépést tarthat a reálszféra: a foglalkoztatás, a termelés és a fogyasztás növekedésével. Ezekben az országokban a bányaművelés voltaképpen az ipar egyik, több ezer embert foglalkoztó ága, akik "többletként" megjelenő fogyasztásukkal elősegítik a mezőgazdaság fejlődését is. Németországot és Magyarországot említi erre pozitív példaként Montesquieu.28

Montesquieu felismerte, hogy ebben az esetben az arany forgalomba lépő értéke nem pénzelméleti kérdés. Voltaképpen egy bányatermék, amit külföldön el lehet adni. Értékesítése az áruügyletek körébe tartozik, közvetlen termékcsere viszonylatába lép a másik ország árujával.


5. A NEMESFÉMBÁNYÁKKAL NEM RENDELKEZŐ ORSZÁG ESETE

A területükön nemesfémbányákkal nem rendelkező és ilyen bányák felett nem is uralkodó nemzetek esetében a külkereskedelmi mozgásokhoz tapad a pénzmozgás. A fémáramlás közvetlenül a valóságos áru-(tőke)-forgalom nemzetközi elszámolásához kapcsolódik. (Rendszerint, tehát áruszállítás (tőkekivitel) előzi meg.) Az aktívumot elért országba pénz áramlik passzív mérleggel záró partnerétől. A pénzbeáramlás megemeli az országban lévő pénzszintet, s ezzel arányosan az áruk árait. Következésképpen megváltozik egységnyi pénzérme értéke, megváltozik a külföldi pénzre való átváltásának aránya, a hazai pénz relatív értéke csökken. A folyamat ellenkező irányban játszódik le a passzív kereskedelmi(fizetési) mérleggel rendelkező országban. Pénze elhagyja, következésképpen a belföldi pénz szintjének süllyedésével arányosan az áruk árai is csökkennek. A pénzegység értéke ezzel arányosan megnövekszik, a hazai pénz a másik ország pénzéhez képest felértékelődik. Az árfolyamok paritás körüli ingadozása hozza tehát egyensúlyba a kereskedelmi(fizetési) mérleget.

A külkereskedelmi ügyletekben jellemzően váltót használtak e korban. A váltóárfolyam változásának kiegyenlítő mechanizmusára a váltóárfolyamot tárgyaló részben fogok rátérni.


II. A PÉNZMENNYISÉG ÉS AZ ÁRAK KAPCSOLATA

1. AZ ÁR, A HAZAI ÁRSZÍNVONAL

Annak megértéséhez, hogy milyen következményekkel járt a pénzmennyiség növekedése a hazai termékárakra nézve, kiindulópontként Montesquieu ismét Spanyolországot választotta. Ebben az országban az emberek tapasztalták, átélték, hogy a nemesfémek beáramlását követően az árak, az általános árszínvonal folyamatosan emelkedett. Minden jószág ára felment (kivéve a pénzáru árát, vagyis kölcsöndíját a kamatot, amely csökkent).29

"A pénz az iparcikkek vagy élelmiszerek ára. De hogyan alakul ki ez az ár? azaz mekkora ezüst hányad fogja az egyes dolgokat képviselni" - tette fel a kérdést Montesquieu.30

A pénz- és az árumennyiségek egymáshoz viszonyított arányából - válaszolta. Vegyük a világ teljes arany- és ezüsttömegét az egyik oldalon, folytatta, és álljon vele szemben a világon meglevő áruk összessége a másikon. Minden egyes árurészhez a teljes arany-ezüst mennyiség egy bizonyos hányada tartozik.31 Olyan ez, mintha a világon csak egyetlen egy termék, vagy áru lenne, vagy, hogy csak egyet vásárolnak az emberek - magyarázta tovább, és ez éppúgy sok-sok további kis részre osztható, mint a pénz. Akkor ennek az árunak bizonyos része: fele, tizede, százada stb. megfelel majd a pénztömeg bizonyos részének: felének, tizedének, századának stb.32 A kérdés ekkor tehát úgy hangzik, hogy a létező áruvilág egyes fajtáinak kilogrammban, darabban stb. kifejezett egységeiért hány egység pénzzel kell fizetnünk? Ebből a megközelítésből tehát az ár elsődlegesen és közvetlenül árumennyiség és pénzmennyiség aránya, az általános árszínvonal valamiféle "egységárak halmaza".

Montesquieu azzal, hogy a pénzügyi szférát és a reálszférát elkülönítette, vagyis a pénzmennyiséget és a termékvolument két oldalra rendezte, majd a két oldal egyenlőségét feltételezte, megfogalmazta a mennyiségi pénzelmélet alapgondolatát, amely majd később az alapegyenlet felállításában nyer végleges formát. Megfogalmazta, hogy a monetáris feltételek változása: a pénzkínálat bővülése vagy összehúzódása szükségképpen növelőleg vagy csökkentőleg hat az árakra.

Montesquieu felismerte, hogy a létező összes áru és a létező összes pénz nincs egyszerre, egy azon időpontban forgalomban. Tudta, hogy a kereslet nem azonos az országban lévő pénz teljes mennyiségével, hanem annak csak egy, valamekkora részével. A piacon kínált árumennyiség sem azonos, az országban egyidejűleg meglévő teljes jószágmennyiséggel. Ennek az a jelentősége, vélte, hogy az árak a ténylegesen, a valóságosan forgalomban lévő pénz és a valóságosan forgalomban lévő áruk összességének aránya szerint alakulnak. Amely áralakulás nem függetleníthető a pontenciálisan forgalomba kerülhető javak és pénz mennyiségétől. A potenciális pénz vagy áru bármikor, például egy állami rendelet nyomán forgalomba léphet és felboríthatja a korábban kialakult arányokat.33 Montesquieu tehát érzékelte, hogy a meglévő (pénz, áru) állomány stock, míg a kereslet-kínálat folyam, flow és a piacon nem flow kínálat áll szemben flow kereslettel. Arról viszont keveset tudunk, hogy a kereskedelmi forgalomban lévő pénz összeségét hogyan értelmezte, és a pénz forgási sebességével implicite számolt-e. A forgási sebesség fogalmát mindenesetre nem használta.

A pénz a szerepét betöltheti akkor is, ha ténylegesen nincs jelen, az árak kifejeződhetnek egy eszmei jelben - Montesquieu fogalmaz így - eszmei pénzben. Példaszerű okfejtése így hangzik:

az "afrikai négereknek van értékjelük, anélkül, hogy pénzük lenne: ez tisztán eszmei jel, amely azon alapul, hogy minden árut annyira becsülnek, amennyire szükségük van rá. Egy bizonyos élelmiszer vagy árucikk három kagylót ér; egy másik, hat kagylót; egy harmadik, tíz kagylót; ez annyi, mintha egyszerűen azt mondanánk: hármat, hatot, tizet ér. Az ár abból az összehasonlításból alakul ki, amelyet az egyes árucikkek között tesznek; így tehát nincs külön pénzük, hanem mindegyik árumennyiség egy másiknak a pénze".34

A kagylón keresztül tehát minden áru az összes többi áruval méri össze magát. (Ha x db a = y db k, c db b = z db k, f db l = e db k, ahol a k a kagylót jelöli, akkor x db a = c db b = f db l). Az arányokat, az egyes áruféleségek egymáshoz viszonyított arányait az egyes áruk iránti szükségletek erőssége alakítja ki.35 Ma úgy mondanánk, hogy a szükségletek intenzitása.36

Tegyük át ezt az értékelési módot civilizált körülmények közé, folytatja gondolatmenetét Montesquieu. Vegyük a világ egészét, vagy vegyünk ki belőle egy országot. Ebben az országban a termékek bizonyos mennyiségű kagylót fognak érni. (x db a = y db k, k=kagyló) Az árukhoz hasonlóan az ezüst mennyiségét is kifejezhetjük kagylóban, annyi részre osztva amennyi kagyló van. (z db p = y db k). Ha az országban az ezüst mennyisége megkétszereződik, akkor a kagyló egy egységéért kétszer annyi ezüstöt kell adni. (2z db p = y db k) Ha ugyanakkor a kagylók száma is kétszeresére emelkedik, akkor az ezüst és a kagylók aránya nem változik (2z db p = 2y db k). Hasonlóképpen történt Amerika felfedezése után. Ha mondjuk az arany és ezüst mennyisége hússzorosára emelkedett Európában, akkor az áruárak is hússzorosukra nőttek. De ha időközben az áruk mennyisége (száma) is megkétszereződött, akkor az árszínvonal emelkedés mértéke mérsékeltebb, csak tízszeres volt - vonta le következtetését Montesquieu.37 Az áruforgalom bővülése a pénzmennyiség szaporodásának áremelő hatását mérsékelheti. Montesquieu tehát világosan látta, hogy a forgó pénzmennyiség szintjének megemelkedése (relatíve) változatlan árumennyiség mellett vezet az áruárak (az árszínvonal) megemelkedéshez.

Írjuk fel ezt az összefüggés sort algebrai jelekkel és mindjárt látni fogjuk, milyen közel vagyunk a mennyiségi pénzelmélet alapegyenletéhez. Az áremelkedés P/p=M/m * q/Q, amelyből a pénzmennyiség M/m=P/p * q/Q. (A pénz forgási sebességéről feltételezzük, hogy 1, de nincs jelezve mivel, mint említettem, Montesquieu-nél e fogalom nem fordult elő.)


2. A RELATÍV NEMZETI ÁRSZÍNVONAL. VÁLTÓÁRFOLYAM

Montesquieu idejében az idegen helyeken teljesítendő árufizetések elsősorban váltó ellenében történtek. Ezért számára a hazai pénz külföldi pénzre való átváltása elsősorban a váltóárfolyam, vagy ahogy régiesen mondták a váltóböcs problémájaként jelent meg. Tehát, amikor árfolyamról beszélünk a továbbiakban, akkor azon többnyire azt értjük, hogy egyik ország pénznemében kifejezett váltót cserélnek a másik ország pénzére.38

Vegyük Franciaországot, ahol livre-ért, és Hollandiát ahol garasért kaphatók az áruk - kezdte gondolatmenetét Montesquieu.39

"Ha Franciaország és Hollandia egyetlen várost alkotnának, úgy lehetne eljárni, mint amikor egy tallért felvált az ember: a francia kihúzna a zsebéből három livre-t, a hollandus pedig a magáéból ötvennégy garast. Mivel azonban Párizs és Amszterdam között távolság van, szükséges, hogy az, aki az én három livre-es talléromért Hollandiában levő ötvennégy garast ad, erről az összegről egy Hollandiáról szóló váltot adjon nekem" - írta Montesquieu.40

Ha Franciaországban (csak) francia pénzzel Hollandiában pedig (csak) holland pénzzel lehet fizetni, akkor, s Montesquieu ezt magyarázza, valutárisan szétválasztott piacokról van szó. Ezt fontos hangsúlyoznunk, mert ilyen esetben értelmezhető a valutaárfolyam mozgásának nemesfémtartalomtól - bizonyos mértékig - független mechanizmusa, amelyről a későbbiekben esik szó.

A francia livre-nek holland garasban kifejezett értéke a livre viszonylagos értéke - mondja Montesquieu. Tehát saját pénzegységünk ára egy külföldi ország pénzegységének árában kifejezve a pénz relatív értéke. (A pénz nemzetközi átváltási aránya.)41 Ezt a viszonylagos értéket határozza meg a váltóárfolyam, amely kifejezi, hogy mennyi belföldi pénzegységgel tudjuk a külföldi pénz egy egységét megszerezni.42 (A külföldi pénzre szóló váltók, illetve fizetési eszközök révén.)

Montesquieu észrevette, hogy a nemzetközi kereskedelmi mozgások a nemzeti pénzek összevethetőségét igénylik, annak meghatározását, hogy egységnyi pénz az egyik országban hány egység pénzzel egyenlő a másikban. Az egyes országokban az egységnyi nemzeti valutával egyenlővé tett aranymennyiség, illetve az egységnyi nemzeti valuta által képviselt munkamennyiség különböző lehet.

Az egyes nemzetek pénzük viszonylagos értékét (tehát árfolyamát) a mérvadó ország, vagyis a legtöbb pénzzel rendelkező ország pénzében fejezik ki, és a többi nemzet pénzét vele szemben rögzítik. Ez az ország Montesquieu idejében Hollandia, tehát a "fő valuta" abban az időben, a holland forint volt. A rögzítés a valuták aranytartalma alapján történt.

Montesquieu megadta az árfolyamváltozások terminológiáját is. Ha két ország meghatározott finomságú és súlyú pénzegységet ugyanolyan súlyú és finomságú pénzegységre cserél, akkor az árfolyam parin áll - írta. A paritási pontban, ma egyensúlyi pontnak mondanánk, a külföldi és a belföldi pénz(egység) egyenlő értékű, átváltási arányuk aranytartalmukat tükrözik. (1744-ben 1 tallér = 54 garas Montesquieu közlése szerint.) A paritásos ponttól lefelé eltérő árfolyamot alacsonynak, a felfelé eltérőt magasnak mondjuk. (Példánkban 1 tallér = 50 garas vagy 1 tallér = 56 garas.)

Ha Franciaországban több Franciaországnak szánt 54 garasos váltó van, mint amennyi a Hollandiának szánt tallérok mennyisége, akkor Franciaországban pénz szűkével, Hollandiában pedig pénz bőséggel van dolgunk, - hangzik Montesquieu példája. (Kevesebb francia tallért kívánnak átváltani, mint holland forintot.) Ekkor, hogy az átváltás realizálódjék, a tallér árfolyamának emelkednie kell, vagyis 1 tallérért 54 garasnál többet kell adjanak. A fordított esetben pedig, ha Franciaországban kevesebb a Franciaországnak szánt 54 garasos váltó, mint a Hollandiának szánt tallérok mennyisége, akkor az árfolyamnak csökkennie kell és 1 tallér kevesebb, mint 54 garasért cserélődik.

Montesquieu gondolatmenetében tehát a valóságos, az érvényes váltóárfolyam piaci kategória, a piacon alakul ki a kereskedők becslése szerint. (Tehát nem a fejedelem szabályozza törvénnyel, mint a pénz pozitív értékét.) A pénz viszonylagos bősége vagy szűke határozza meg azt, vagyis a pénz (belföldi) kínálatának (külföldi) keresletéhez viszonyított mennyisége. Amely keresletet - mint már említettem - a nemzetközi fizetések akkori szokásainak megfelelően váltó, vagy ahogyan sokszor a korabeli szövegekben említik, egy papíros jelenít meg.

Mi történik akkor, milyen gazdasági következményekkel jár az üzletemberekre és az államra nézve, ha az árfolyam eltér az egyensúlyi ponttól?43 Az állam veszít, mint adós és veszít, mint vásárló - írta Montesquieu, ha az árfolyam a paritásos szint alatt alakul. (Vagyis a külföldi váltók árfolyama magasan áll.) Vegyük azt az esetet, hozza példaként, amikor a tallér leértékelődött és a kereskedők egy tallérért csak 50 garast kapnak. Franciaország veszít, ha adóssága van, mert a korábbival azonos összegű idegen pénznemben fizetendő tartozását több saját valutával tudja csak kiegyenlíteni. És veszít, amikor kereskedője a partner országtól vásárol, mert a külföldi termék megszerzéséhez szükséges külföldi pénzt több belföldi pénzzel tudja megszerezni. A francia kereskedő vagy több francia pénzt kényszerül adni korábbival azonos mennyiségű holland termékért, vagy kevesebb holland árut képes megvenni korábbival azonos összegű francia pénzért. A francia kereskedő két lehetőség között választhat, vagy 54 garasnyi holland áruért 1 tallérnál többet fizet, vagy egy tallérért kevesebb, 50 garasnyi holland árut vehet meg.

Ugyanez az állam, tehát amelyiknek pénze leértékelődött nyer, ha tartoznak neki és nyer, amikor külföldre eladja termékeit. A francia állam a hollandok garasban fennálló (meghatározott összegű) tartozása fejében, több tallért fog kapni, mert a tallér leértékelődése után francia pénzben többet kell fizetnie. (Feltételezve, hogy az adósság holland forintban van nyilvántartva.) Mert az állam nyeresége függ attól is, hogy a tartozás visszafizetése melyik ország pénzében volt rögzítve. Ha a tartozás a hitelező ország pénzében állna fenn és abban is kellene visszafizetni, akkor ezt kevesebb külföldi valutával lehet megtenni, mert egy holland pénz több francia pénzt ér. Ha a tartozás az adós ország valutájában, tehát a hollandok tartozása a franciáknak, holland garasban állna fenn, akkor a törlesztés változatlan összeggel történhet. Montesquieu azonban e kérdés elemzésében ilyen mélyre nem hatolt, figyelme az elsőnek említett esetre terjedt ki.

A francia kereskedők szemszögéből nézve pusztán a váltóárfolyam változása nagyobb bevételhez juttatja őket és külföldi eladásaikat haszonnal teszik. A francia kereskedő továbbra is a korábbi áron, tehát 54 garasért tudja termékét Hollandiában eladni, viszont már 50 garasért képes egy tallért szerezni. (Ma az általános felismerés így hangzik, a valuta leértékelés fékezi a behozatalt, mert megdrágítja és az exportot ösztönzi, mert viszonylag olcsóbbá teszi.)

A valuta felértékelődése az országot éppen ellenkezőleg érinti. Előnyös számára, ha a (leértékelődött valutában) tartozik vagy ha kereskedelme, mérlegét tekintve negatív. Előnyös számára tehát, ha kereskedői többért vásárolnak külföldről, mint amennyiért ott eladnak, mivel a külföldi termék megszerzéséhez szükséges idegen pénzért saját pénzükben kevesebbet kell adniuk, mint korában.

Az országot veszteség éri, ha hitelezői pozícióban volt, vagy ha a vállalkozók kereskedelmi ügyleteiben az eladások meghaladták a külföldi termékek vételét, vagyis ha a kereskedelmi mérleg szaldóját tekintve pozitívan alakult.

De Montesquieu még egy fontos dologra felfigyelt. Bár a pénz leértékelődése elősegíti a hazai termékek külföldre kerülését, az ország e kivitellel mégis veszít. Az egyensúlyi szinthez képest, ugyanis terméke leértékelődik és az "erősebb" pénzű ország termékét kiszivattyúzza. Egy tallérért a francia kereskedő csak 50 garas értékű árut vehet a holland piacon, míg a hollandus 50 garasért egy tallér értékű francia árut szerezhet - írta, feltételezve persze, s Montesquieu példájában hallgatólagosan ezt tette, hogy a két érintett országban az árak, az árszintek nem változnak azonnal, csupán az átváltási arányok változása miatt.44 A váltóárfolyam romlása ugyan arra készteti a kereskedőt, hogy minél több árut értékesítsen külföldön, de az egyensúlyi árfolyam arányaihoz képest viszonylag több árut szállít viszonylag kevesebb pénzmennyiségért. Montesquieu ezzel egy máig tartó vitatott értékelméleti kérdést érint, az értéktörvény nemzetközi érvényesülésének problémáját.

Elméletileg, az árfolyam leértékelődéssel serkentett exporttevékenység önmagát erősítő folyamat, amely a gazdaság teljes leépüléséhez vezet - mondta Montesquieu. A gyakorlatban azonban nem szokott bekövetkezni, s ennek két oka van. A belföldi árszintek megváltoznak, és (vagy) a nemzetek tudatosan vigyáznak kereskedelmi (fizetési) mérlegük egyensúlyára. "Az államok csak annyi kölcsönt vesznek fel, amennyit vissza is tudnak fizetni és csak annyiért vásárolnak, amennyiért eladnak."45

Montesquieu furcsa mechanizmust hívott segítségül, hogy megértesse miért és hogyan változnak meg a nemzeti árszintek. Az érintett országok kereskedői megegyeznek egymással, mondta, és a nyereséget illetve veszteséget elosztják maguk között. A leértékelődött pénzű országban az árak lassan emelkedni fognak egyszerűen azért, mert a kereskedők árakat emelnek, a partner ország kereskedői pedig áraikat mérséklik, hogy korábbi üzleti volumenüket fenntarthassák. A francia kereskedő valutája leértékelődése után is ugyanannyi holland pénzt akar kapni, mint korábban és megemeli termékének árát holland partnere számára. A holland kereskedő pedig termékének árát mérsékelni fogja, hogy eladásainak volumene ne csökkenjen. Ha Franciaországban a tallér váltóárfolyama, mondjuk 54 garasról 50-re csökken - hangzik a példa, akkor a hollandok, akik ezer tallérért korábban 54 000 garast adtak, most nem fizetnének többet, mint 50 000 garast, ha a franciák beleegyeznének. De a francia áruk ára óvatosan, szinte észrevétlenül megemelkedik. A francia kereskedők, akik korábban 54 000 garasért vásároltak holland terméket, s amelyért ezer tallért fizettek, most négy ötvennegyeddel több tallérral tudnának csak a korábbival azonos mennyiségű holland terméket megszerezni. De a francia kereskedő, hogy veszteségét elkerülje, a holland termékekért kevesebbet kínál. A holland kereskedő pedig árait mérsékeli, ha ugyanannyi terméket kíván eladni, mint korábban. A francia és a holland kereskedők tehát megosztják egymással nyereségüket és veszteségüket. Ricardonál jelenik meg ugyanez a gondolat, annak bizonyítására, hogy az egyes országoknak csak annyi pénz juthat, amennyi nyereséget hozó cserekereskedelmük szabályozásához szükséges.46

Montesquieu azok közé tartozott, akik észrevették, hogy a váltóárfolyamot az ország kereskedelmi( fizetési) mérlegének természete befolyásolja. (E felismerés hangsúlyozása azért is fontos mert például, Ricardo félresöpört minden olyan érvelést, amely a valuta leértékelődését a kereskedelmi mérleg változásával magyarázta.) Montesquieu gondolatmenetében, tehát a tartósan nagy kivitel a hazai valuta túlértékelődéséhez, a tartósan nagy behozatal a hazai valuta leértékelődéséhez vezethet. Példánknál maradva, a hollandok túlzott kereslete a francia áruk iránt felhajtja a frank árfolyamát (vagy ami ugyanaz, leszorítja a garas árát). A frank magas értéke a francia áruk árát relatíve magassá teszi, a holland áruk pedig olcsón elérhetővé válnak. A francia áruk importja most már a hollandoknak többe kerül és ekkor, a hollandok tényleges kereslete irántuk csökken. Mivel a garas olcsóbbá vált, a holland javak kevesebbe kerülnek a francia piacon, és a franciák több holland exporttermékre támasztanak keresletet. A tankönyvek klasszikus tanítása szerint, a franciák exportja mindaddig csökkenni fog, a holland áruk importja pedig növekedni, amíg a kínálat és kereslet egyensúlyba nem kerül. A francia reál, nettó export végül is szűkülni fog. Az egymással kereskedelmi kapcsolatban álló országok viszonylatában a relatív árak megváltozása a kereskedelmi tevékenység irányát befolyásolja. Az exporttevékenység felerősödik, miközben az importtevékenység lefékeződik, vagy fordítva. A kereskedelmi (fizetési) mérleg automatikusan egyensúlyi helyzetbe kerül.

De Montesquieu egy másik mechanizmust fejtett ki. A pénzkínálattól függően alakuló váltóárfolyamban visszatükröződik a kereskedelmi (fizetési) mérleg. Ha a kereskedelmi (tőke) ügyletek következtében a forgalomban lévő pénz szintje magasabb vagy alacsonyabb, mint amilyennek lennie kell az országban, akkor a váltóárfolyam a paritástól elmozdul. Következésképpen korábban nyereséges üzletek veszteségesekké, a veszteségesek pedig nyereségessé válhatnak. Az árváltozások mértéke az egyes országokban nem lesz akkora, mint amekkora a pénz váltóárfolyamának változása után lehetne, Montesquieu szerint. (Azt is mondhatnánk, hogy nincs cserearány romlás.) A nyereség-veszteség (mert a profit ebben az értelemben inkább nyereséget fejez ki) átlagolódik, a "profit" a nemzetközi kereskedelem résztvevői között "kiegyenlítődik". A gazdasági szereplőknek ez a "készsége az osztozkodásra", bizonyos értelemben gazdaságon kívüli hatóerő, állítja vissza a kereskedelmi mérleg egyensúlyát.

Az említett tankönyvi példában a kereskedelmi (fizetési)mérleg egyensúlyának kialakulását a klasszikus aranystandard viszonyai között Hume aranyáramlási mechanizmuselméletére támaszkodva tárgyalják, amelynek lényege a relatív áraktól függő pénzmozgás. Ha a kereskedők túl sokat importálnak és az ország kezd aranyat veszíteni, akkor a kialakuló pénzszűke leszorítja a hazai árakat. A partner országban, amely túl sokat exportált, a folyamatok ellenkező irányban játszódnak le. A hazai árszínvonal megemelkedése náluk megnöveli az importot. Az országban felhalmozott többletpénz ily módon visszaáramlik kereskedelmi partneréhez. A relatív árak változása újra meg újra kialakítja a nemzetközi kereskedelem és fizetések egyensúlyát anélkül, hogy nettó aranymennyiség hagyná el az országot. Kereskedelmi kapcsolatban álló nemzetek között a pénz mennyisége tehát automatikusan arányban marad a belföldi termelés nagyságával. Miként a "közlekedőedényekben a víz mindig ugyanazon a szinten marad" - Hume híressé vált hasonlata szerint.47

1749 és 1753 között Hume és Montesquieu több levelet is váltott egymással. Hume első levelében, amelyet A törvények szelleméről megjelenését követően küldött, s amelyben dicsérte Montesquieu munkáját, a pénz mennyiségi felfogásához kapcsolódva már ekkor körvonalazta saját elméletének két alapvető tételét.

"Íme nagyvonalakban érvelésem, amelyet rendelkezésére bocsátok: az államban található arany és ezüst nagy mennyiségének szomszédaihoz viszonyítva van jelentősége, minthogy az idegenek munkájukat és áruikat fogják adni érte; de belföldi kereskedelmére nézve az arany és ezüst bősége semmilyen haszonnal nem jár; ellenkezőleg, a munkát megdrágítja és megnehezíti az exportot; a papiros pedig a pénz minden kényelmetlenségével rendelkezik, annak előnyei nélkül".48

Az államoknak nem kell félniük attól, hogy az arany és ezüst elszivároghat tőlük- folytatta. Mi, itt Angliában túlságosan féltékenyek vagyunk a kereskedelmi mérleg egyensúlyára, pedig nehezen borulhat fel annyira, hogy jelentősen ártson egy nemzetnek.

"Ha az Angliában lévő pénz fele váratlanul megsemmisülne, akkor váratlanul sok munkát és terméket lehetne exportálni, amely hozzánk vonzaná összes szomszédunk pénzét. Ha az Angliában lévő pénz váratlanul megduplázódna, akkor a termékek váratlanul sokkal drágábbak lennének, az import megnövekedne az export rovására és pénzünk szomszédainknál szétáradna. Úgy tűnik, hogy a pénzt, akárcsak a folyadékot, nem emelhetjük és nem csökkenthetjük jelentősen az alá a szint alá, amelyen az egymással összeköttetésben álló országokban található, de mindig megemelkedik vagy lesüllyed az Államban létező munkával és termékekkel arányosan."49

Noha Hume jól ismerhette Montesquieu váltóelméletét, a kereskedelmi mérleg egyensúlyának biztosításában szerepét korlátozottabb érvényűnek találta és könyvében csak egy lábjegyzetnyi utalásra futotta.50


3. A VÁLTÓÁRFOLYAM ÉS A PÉNZ BELSŐ ÉRTÉKE

A nemzeti fizetési eszközök egymáshoz való viszonya a belföldi pénzrendszerrel is összefüggésben áll. A nemzeti pénz értékét vagy Montesquieu megnevezésében a pénz pozitív értékét, a fejedelem befolyásolhatja. A váltóárfolyam a pénz értékének változásától nem függetleníthető.

Vegyük azt a lehetőséget, hogy a belföldi pénzérméket egy rendelettel átkeresztelik - írta Montesquieu. Mától kezdve, mondjuk, két tallérnak nevezik amit eddig egy tallérnak hívtak. A váltóárfolyamot ez nem érinti, két tallérért annyi garast kapunk, mint amennyit egy tallérért adtak.

Gyakrabban alkalmazott művelet a pénzrontás, amikor a pénzérmét kivonják a forgalomból, hogy azután kisebb fémtartalommal kiverve újra forgalomba hozzák.51 Átmenetileg, amíg a teljes pénzcsere meg nem történik kétfajta pénzérme lesz párhuzamosan forgalomban, a jobb, nagyobb értékű régi és a rosszabb kisebb értékű új pénz.52

Ebben az átmeneti időszakban a váltóárfolyam melyik pénzhez fog igazodni - meditál Montesquieu. Logikus lenne, hogy a régi pénzhez, mivel a bankár veszít, amikor a régi pénzt a pénzverdében új pénzre váltja át, s a váltóval vállalt fizetési kötelezettséget az új pénzzel teljesíti. De logikus lenne az is, hogy a váltóárfolyam az új pénzhez igazodjék, hiszen az lesz majd legálisan forgalomban. Feltételezhetően, a váltóárfolyam valahol a régi és az új pénz átváltási aránya között fog elhelyezkedni - döntött Montesquieu. Mondjuk 45 garas lesz. (Példánkban most egy tallér nem 54 garas, mint korábban, hanem 60 garas és újonnan a felét, vagyis 30 garast fog csak érni. )

Ebben az átmeneti időben egy 45 garasra szóló váltóért Franciaországban egy régi tallért adnak, a régi tallérokért pedig Hollandiában továbbra is 60 garast lehet kapni. A bankárok, akik e tranzakciókat lebonyolítják, az árfolyamkülönbségből jelentős spekulációs nyereséghez juthatnak.

A hasznot a bankárok helyett a pénzrontást kigondoló állam is megszerezheti - tanácsolta Montesquieu, ha a régi pénzeket nagy mennyiségben a váltóárfolyamot irányító országba küldi és hitelt vesz fel rá. A pénz "kínálatával" játszani lehet és Montesquieu részletesen elmagyarázta ennek technikáját.

Először is a pénzügyi akció lebonyolítását bankárra kell bízni, aki váltók eladásával és vételével mozgathatja a pénzpiac szereplőit. Amikor váltót ad el kedvező feltétellel, a régi pénzeket magához gyűjti, s amikor váltót vásárol új pénzzel fizet. A begyűjtött régi pénzekből a bankár külföldön, példánkban Hollandiában, egy alapot hoz létre, amelyre hitelt vesz fel. (A hitelt 60 garasos árfolyamon kapja és 45 garasos váltóárfolyamot érvényesíthet.) Átmenetileg, a pénzcsere időszakában "pénzhiány" fog fellépni. A pénzmennyiség valamekkora hányadát ugyanis az emberek kivonják a forgalomból, esetleg éppen azzal a céllal tartalékolják, hogy később maguk is haszonnal forgathassák, más részét külföldre szállítják. Számítani kell tehát arra is, hogy e tranzakciót heves gazdasági megrázkódtatás kísérheti. Éppen ezért e pénzügyi művelet végrehajtásának "művészete" a lebonyolítás sebességének megválasztásából áll.

Újabban az állam mértéktelen mennyiségű bankjegypénz kibocsátásával értékteleníti el a belföldi pénzt - mondta Montesquieu. Az emberek, hogy vagyonukat megóvják, igyekeznek pénzüket az árfolyamot irányító ország pénzében tartani. A külföldi pénz iránti kereslet hirtelen megnövekedése pedig a hazai pénz árfolyamát nyomja lefelé. (A Law-féle pénzügyi rendszer csúfos bukásakor például a tallér árfolyama teljesen megszűnt.)


III. AZ ÁLLAMADÓSSÁGOKRÓL

1. EGY KORAI ÁLLAMHÁZTARTÁSI REFORM

Montesquieu pénzzel kapcsolatos fejtegetéseivel lefektette az elméleti alapokat az ország pénzügyeinek és gazdaságának rendbetételéhez. Már első munkái között olvashatunk egy tervezetet a kormányzat pénzügypolitikájáról.53 1716-ban beadvánnyal fordult a Régenshez, amelyben részletesen kidolgozta, hogyan szabadulhatna meg az állam hatalmas adósságától. Ebben az állami bevételek és kiadások addigi gyakorlatának olyan új szellemű, radikális átalakítását javasolta, hogy elképzelését nyugodtan tekinthetjük államháztartási reformkísérletnek. A gazdasági lehetőségeket józanul mérlegelve, Montesquieu felismerte, hogy azt a tetemes adósságot, amelyet az új kormányzat elődeitől megörökölt újabb és újabb adók kivetésével, adóemelésekkel visszafizetni nem lehet anélkül, hogy a gazdaság ne kerülne kritikus állapotba. A terhessé vált adók visszafogják a gazdaság teljesítőképességét és leszűkítik az adót fizetni képes polgárok körét is. Ezért abból indult ki, hogy az államháztartást alapjaiban kell átgondolni, a királynak kevesebb kötelezettsége legyen, amelyet kevesebb, de biztosabb forrásra támaszkodva teljesít. Tehát az államháztartás bevételi és kiadási oldalát kell racionalizálni. Ennek előfeltételét az állami pénzügyek és a dezorganizálódott gazdaság rend behozásában jelölte meg.

Ehhez két fontos lépést kell megtenni - javasolta Montesquieu, meg kell szabadulni a nyomasztó államadósságtól és a rendkívül terhes adóktól. Erre két lehetőséget látott, a király (állam) részéről az államadósság törlesztésének megtagadását és az adók megválthatóságát az állampolgárok, közösségek számára.

A király megteheti, dönthet úgy - érvelt Montesquieu, - hogy az adósság visszafizetésének egy részét megtagadja. Pénzügyi kötelezvényeinek rendeletileg kimondott mérséklését azonban differenciáltan kell végrehajtani, figyelemmel arra, hogy az egyes személyek vagyonában e kötelezvények mekkora hányadot tesznek ki. (A kincstárt terhelő olyan jövedelmek, mint a járadékok, ellátmányok, fizetések stb.) Tehát, annak a polgárnak, akinek összes vagyonát a kincstári jövedelem 75 százalékban adja, azt 25 százalékos, akinek 66 százalékban, azt 33 százalékos, akinek 50 százalékban, azt 50 százalékos veszteség érje. Átlagosan Montesquieu 50 százalékos veszteséggel számolt.

Az egyház, a városok vagy tartományok pénzügyi kötelezettségei királyi érdekeket szolgálnak, lényegében a király adósságai, ezért ezeket másféle módon kell kezelni. Az adósságukat egységesen, 25 százalékos kulcs alapján kell mérsékelni, és a fennmaradt hányad visszafizetését a királynak kell magára vállalni.

A kincstári adósság, a fizetési kötelezettségek nem, vagy részbeni vissza nem fizetésére kidolgozott mindkét javaslat jövedelmeket érintett, a királytól járadékszerűen kapott vagy értékpapírokhoz tapadó jövedelmeket. Ezek, amúgy is csak eszmeileg létező jövedelmek, - mondta Montesquieu - s igaz ugyan, hogy a "rendezést" követően lecsökkennek, de tulajdonosuk számára többet fognak érni. (Mert több jószágot lehet majd megszerezni pusztán annak okán is, hogy bizonyos adókat nem kell fizetni.) S relatíve is jobban járnak e jövedelmek élvezői, kisebb veszteség éri őket, mint a földtulajdonosokat, akiknek járadékát az adók elviszik vagy azokat, akik pénzüket a kereskedelembe fektetik és csődbe mennek.

Az "adósságkonszolidációt" követően az államot a jövőben kisebb kiadások terhelik. Következésképpen kevesebb, de szilárd alapokon álló pénzügyi forrásokat kell kijelölni. A beszedésüket tekintve költséges és viszonylag kis bevételt jelentő adókat meg lehet szüntetni, más típusú adókat viszont a polgárokkal, a városokkal, stb., meg lehet váltatni. (Ma azt mondanánk, privatizálni kell az állami vagyont.) Ilyennek tartotta a sóadót. Királyi rendelettel a városokat vagy tartományokat kötelezni lehetne a sóadó "kivásárlására", természetesen ennek pénzügyi feltételeit is biztosítva. Mondjuk a kincstár kölcsönt nyújthat állami értékpapírok formájában megfelelő kamatra. A kincstár megszabadul bizonyos kiadásaitól, a kamat pedig tiszta bevétele lehet. A sóadóhoz hasonlóan javasolta, hogy a polgárok megválthassák a tizedet és a fejadót. Bár ehhez hozzátette, hogy valójában hasznosabb lenne ezeket az adófajtákat végleg eltörölni.

A jövedelmekre kivetett adók megszüntetésén, mérséklésén vagy ésszerűsítésén túl Montesquieu figyelme kiterjedt a vámok és illetékek kérdésére is. Javasolta az élelmiszerek ki és behozatalára kivetett vámok csökkentését. A fogyasztás emelkedése kompenzálni fogja a vámcsökkentés révén kieső jövedelmet - mondta.

Minthogy Montesquieu világosan felmérte az állam eladósodásának káros következményeit, élete során sokat töprengett azon, hogyan lehetne, milyen technikai megoldást kellene kitalálni arra, hogy az állam az előző uralkodók alatt felhalmozódott adósságokat ne fizesse az idők végtelenségéig. Több elgondolását, számos ötletét vetette papírra. Valamennyiben közös gondolat, a kamatfizetés mértékének központilag elhatározott csökkentése és egy törlesztési alap létrehozása, amelyhez valamennyi állampolgár hozzájárul. A követendő példa ebben is Anglia volt.

A Gondolataimban több feljegyzést találunk arról, hogy az angolok milyen módszerekkel próbálkoztak.

"Bath herceg szerint a nemzet adóssága 1749-ben 81 millió sterling volt, amely 4 százalékkal számolva körülbelül 4 millió járadék fizetését jelentette;" - jegyezte fel Montesquieu.

Elképzelésük szerint a kamatlábat fokozatosan, fél százalékpontokkal kell mérsékelni, előbb 3 és fél százalékra, majd 3 százalékra. A különbözetet pedig (mármint a ki nem fizetett és kifizetett kamatösszegek különbözetét) egy adósságtörlesztési alapba kell helyezni, melynek révén, kamatos kamattal számítva, a nemzet adósságát viszonylag rövid időn belül megfizetheti.54 Montesquieu ugyan mérlegelte, elgondolkozott azon, hogy talán előnyösebb lenne a kamatláb csökkentésével megnyert összeg mértékéig adókat csökkenteni, mert ezzel serkentenék a mezőgazdaságot, a kereskedelmet és az ipart. De a Törvények szelleméről munkájában megmaradt a törlesztési alap képezésének gondolatánál és ennek technikáját dolgozta ki. Az állam megváltoztathatja adóssága visszafizetésének feltételeit, felajánlhatja belföldi hitelezőinek, hogy adósságát alacsonyabb kamatláb mellett törleszti. A kamatlábredukció révén nyert megtakarításból létrehozott törlesztési alaphoz valamennyi állampolgárnak hozzá kell járulnia egy bizonyos összeggel, minthogy az adósság terhét valamennyi polgár viseli. A hitelező a ráeső részt nem az alapba, hanem saját magának fizeti. E törlesztési alap nagysága az állam alkotmányos formájának (is) függvénye. (Köztársaságban kisebb, monarchiában nagyobbnak kell lennie.)

Hume már említett levelében kitért az államadósság ügyére is.

"Az államadósságokkal járó kényelmetlenségek felsorolása teljesen jogos. De vajon valóban semmilyen előnnyel nem járnak?" - vetette fel. Az állampapírokba fektetett pénz forgalomban tartózkodó, pénzt hozó pénz, amely nem hever a kereskedők ládafiában - írta. Ennélfogva az üzleti tevékenység költsége viszonylag kisebb lehet, mivel kisebb a "pénztartás" költsége. Az állampapírba fektetett tőke egyfajta pénz, hivatkozik Hume Lonsdale herceg véleményére, a pénz bősége pedig a kamatot csökkenti, ami kedvez a kereskedelemnek.55

A törvények szelleméről című könyvében Montesquieu az állam eladósodásának általános elméleti megvilágítására vállalkozott. Ezek a megállapítások olyan világos felismerések, az eladósodás belső következményeinek olyan racionális végiggondolásai, amelyek meghaladják korunk jó néhány közgazdászának szemléletét.

Az állam külső eladósodása, külföldnek való tartozása csökkenti a nemzet jövedelmét, így egyértelműen hátrányos rá nézve. Fizetni kell az adósság kamatait, amelynek fejében jelentős összegek vándorolnak idegenbe, a kamatszolgálat fizetésére pedig adókat kell kivetni - mondta Montesquieu. A magasabb adók megdrágítják a munkaerőt, hátrányos helyzetbe hozva ezzel a hazai ipart. Egy tartósan adós ország pénzének árfolyama is a paritásos pontnál alacsonyabban alakul, (a vezető ország és a többi ország valutájához képest) ennek káros gazdasági következményeit pedig már korábban megismertük.

Az állam belső eladósodása, állampolgárainak való tartozása, a belső jövedelmi viszonyokat rendezi át. "Az állam valódi jövedelmeit elvonják azoktól, akik tevékenyek és szorgalmasak és átruházzák azokat a henyélőkre; vagyis megadják a munkával szerezhető előnyöket azoknak, akik nem dolgoznak, és megnehezítik a munkát azok számára, akik dolgoznak" - írta.56 A felvett hitelek után fizetendő kamatokból egyesek gyarapodnak, az adókat azonban, amelyből e kamatokat fizetik mindenkire kivetik.

Az államadósság visszafizetése az ország egész lakosságát érinti, de a négy népréteget nem egyenlő mértékben terheli, - írta Montesquieu. (E négy népréteg a földbirtokosok, a kereskedők, a munkások és kézművesek, az állami járadékok élvezői. Ez a lakosságnak egy teljesen más jellegű felosztása, mint ami a fiziokratákkal válik ismertté, s amelynek gyökerei már korábban is megjelennek.) Közülük a legjobban terhelhető, a legkevésbé kíméletre szoruló, - ahogy Montesquieu mondta - az "eltartott", "passzív" réteg, az állami járadékot évezőké. De mértéktelenül még őket sem lehet adóztatni, ha nem akarjuk, hogy a közbizalom meginogjon az országban.

A múlt század nemzetközileg ismert közgazdász professzora, Kautz Gyula összefoglaló elméleti művében az államadósság kérdésének tárgyalásakor a következő álláspontra helyezkedett: "nem lehet e szerint kétségbevonni azt, hogy a pénzügyi háztartás és financz-igazgatás legkiválóbb teendői közé tartozik, illetőleg a józán politika, a közmorál, és a nemzet közgazdasági érdekei egyenesen követelik: hogy oly időkben, a mikor a nemzet és az állam a béke malasztjain, ipara, forgalma gazdagsága haladásnak örvend, a közadósságok kevesbitése czélba vétessék, s hogy ez ügyben semmiféle kinálkozó alkalom se szalasztassék el, már csak azért sem, mivel a jövő bajait és csapásait előre sohasem láthatni, s mivel minden súlyos adósság az államot erei mindenirányú kifejlesztésében, rendeltetése elérésében mindenkor akadályozni, korlátozni fogja".57


IV. ÖSSZEGZÉS

Montesquieu nem volt közgazdász. Filozófus volt, aki az emberiség történetének széles körű feldolgozását kiterjesztette a gazdasági szférára, s annak leginkább autonóm tényezőjére, a pénzre. Amit a pénzről elmondott, nem volt kimunkált pénzelmélet abban az értelemben, amilyen értelemben az elméletet használni szoktuk. Nem elmélyült analitikus kutatás eredménye, de logikus, átgondolt és konzisztens összegzése és továbbgondolása annak a felhalmozódott tudásanyagnak, amelynek birtokában volt. Számára "tény" volt a spanyol birodalom elszegényedése, az amerikai arany és ezüst tömeges beáramlása Európába, az árak, az árszínvonal emelkedése. Ez utóbbi két jelenséget oksági összefüggésbe hozta és az árszintemelkedést az arany-ezüst pénz mennyiségének emelkedésével magyarázta. A nemesfémpénz különleges szerepbe emelkedését fejlődéstörténeti szempontból közelítette meg, az árupénz használatából és az adásvételen alapuló cserekereskedelemre való áttérés szükségességéből (az árutermelés fejlődéséből) vezette le. (Modern pénzelméleti megközelítésben azt mondják, hogy a pénz a barter tranzakciós költségeit csökkenti). Különleges reáljószágnak fogta fel, amelynek értéke anyagának, a benne foglalt nemesfémnek az értékéhez köthető. Az ár közvetlenül és elsődlegesen volumenarány, pénzmennyiség és árumennyiség aránya. (P=M/Q) A pénz kínálata, azaz a jószág-kereslet, azonos a forgalomban lévő pénz mennyiségével és a pénz kereslete azonos a jószág-kínálattal. Vagyis fennáll a nevezetes MV=PQ egyenlőség, azzal a megkötéssel, hogy a forgási sebesség fogalmát Montesquieu nem használta. Felfogásában a pénzforgalmi egyenlet balról jobbra olvasva nyer értelmet, mivel azt hangsúlyozza, hogy a pénzellátás, a pénzügyi szféra, közvetlen hatással van a reál-szférára. Pénzoldalról indulnak ki a gazdaságot befolyásoló hatások. Ez a monetarista iskola kiindulópontja is, szemben a közgazdaságtan más, közöttük marxista iskolájának felfogásával, amely az egyenletet jobbról balra nézve értelmezi és a gazdaságban, az áruforgalomban látja a szükséges pénzmennyiség szabályozóját. Montesquieu rendszerében ha az egyensúly felborul, a két oldal egyenlőségét az árak alkalmazkodása állítja helyre. A "transzmissziós mechanizmus" a pénzmennyiségnek a pénzértékre, a belértékre gyakorolt hatása. A pénzszaporulat származhat az arany-ezüst bányák termelékenységének növekedéséből vagy az ország fizetési-kereskedelmi mérlegének aktívumából. Az első esetben a pénz természetes árában, a másodikban piaci árában következik be változás.

Ebből a szempontból közömbös, hogy Montesquieu határozottan elkülönítette-e a létező pénz teljes mennyiségét a vásárlóeszközként forgalomban tartózkodó tömegétől. (Bár láttuk, hogy felfigyelt rá és bizonyos értelemben megtette.) Mint ismeretes, a mennyiségi pénzelmélet klasszikus képviselőjét, Ricardot szokás - Marx nyomán - ezzel a kritikával illetni. Figyelmen kívül hagyta, mondják bírálói, hogy a forgalom számára felesleges pénzmennyiség kincs formájában lecsapódik. Montesquieu idejében azonban valóban forgalomban tartózkodott az országba beáramló arany- és ezüstmennyiség jelentős hányada. Regisztrált tény volt a pénzmennyiség szintjének folyamatos emelkedése és elég hosszan tartott ahhoz, hogy "véletlenszerű jelenségként" kezeljük. Ebben a szűken számolt száz évben, amelyben több generáció is felnövekedett, a kincsképzés egyensúlyt biztosító mechanizmusa nem, vagy nem kielégítően működött. A forgalomban igenis áremelő hatású többletpénz tartózkodott. A nemesfémek feldolgozásának törvényi korlátozásai mellett, a pénzben őrzött vagyon ki volt téve a pénz értékvesztéséből fakadó veszteségnek is. Tudnunk kell azt is, hogy egyes országokban ezüst- és aranypénz egyidejűleg volt forgalomban, veretlen és vert, vagyis érme formájában. Így megtörténhetett, a brazil aranybányák felfedezése után Angliában be is következett, hogy a tömegesen érkező olcsó aranyból pénzérmét verettek, régies kifejezéssel élve a nyersfémet pénzítették, az értékesebb ezüstöt pedig beolvasztották és kivitték az országból.

A pénz különleges áru, amely más áruk árát (nem értékét!) képviseli, képviseleti értékkel rendelkezik. (Ez nem azonos a pénz utalványelméletével, amely a pénzt egyszerű jelképnek, az érték belképének tekinti.) A pénz (a fémérme) képviseleti jelként, az áru jeleként való felfogásából egyenesen következett, hogy a termékek árai a forgalomban levő pénz mennyiségével arányosan változnak. Ha a pénz szaporodik, akkor (egysége) kevesebb árut képvisel és az áruk árai emelkednek, ha a pénz kevesbedik, akkor (egysége) több árut képvisel és az áru árak csökkennek. Az árak emelkedése tehát a pénz(egység) értékének süllyedéséhez, az árak csökkenése pedig a pénz(egység) értékének emelkedéséhez kapcsolódik. A pénzmennyiség változása az árszínvonal arányos változását eredményezi, hosszabb távon az árak emelkedése szívja fel a meg növekedett pénzkínálatot. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy Montesquieu a pénz semleges felfogását képviselők sorába tartozott.

A nemzetközi kereskedelemmel mozgó pénz viszonylagos értékét a váltóárfolyam szabályozza, amely váltóárfolyamot végső soron a javak kínálata és kereslete, valamint a tőkemozgások kényszerítik a paritásos aránytól fel vagy lefelé. Tehát nem stabil ez az árfolyam oly módon, ahogy azt az aranypénzrendszerben a pénzelmélettel foglalkozó kutatók egy része ma értelmezi. Inkább tekinthető "klasszikusan lebegő árfolyamnak".

Montesquieu hibátlanul gondolta végig, tökéletesen elemezte a váltóárfolyam alakulásának reálkövetkezményeit - többet ma sem tudunk hozzátenni. Felismerte, hogy a váltóárfolyam egyszerre következménye és tükrözője az ország kereskedelmi (fizetési) mérlegének. A kereskedelmi (fizetési)mérleg aktívuma a váltóárfolyamot egyensúlyi szintje felé emeli, passzívuma egyensúlyi szintje alá süllyeszti. Montesquieu ugyan nem zárta ki, hogy a pénz és a reálfolyamatok a váltóárfolyam jelzésén haladva automatikusan egyensúlyba hozhatják a kereskedelmi (fizetési) mérleget. Valószínűnek azonban azt tartotta, hogy az alul vagy túlértékelt pozícióba került árfolyam a megbomlott kereskedelmi egyensúlyt, amelynek kifejeződése, felerősíti. Ezért rendszerében a mérlegegyensúlyt tudatos "beavatkozással" lehet fenntartani. Ilyen "intervenciós" eszköznek vélte az állam odafigyelését, felügyeleti szerepét, és a kereskedők egymás közötti megegyezését arra vonatkozóan, hogy átlagos mértékű nyereséget realizáljanak. Ebből következően Montesquieu afelé hajlott, hogy a nemzeti árszínvonalak mozgásában megfigyelhető bizonyos tendencia arra, hogy egy szintre kerüljenek.

Montesquieu különös figyelmet szentelt az államháztartás ügyének, az államkiadások és fedezésük kérdésének. Az adó-szerkezet, az adózási képesség, az államadósság súlyos tehertételének átgondolásából arra a következtetésre jutott, hogy az állami pénzügyeket és a gazdaságot csak egyszerre lehet rendbe tenni. Nem adók emelésével, hanem az állam bevételeinek és kiadásainak racionalizálásával, voltaképpen, noha ezt a kifejezést nem használta, az államháztartás megreformálásával. Az államnak meg kell szabadulnia adósságaitól, a polgároknak pedig a sokfajta terhes adóktól ahhoz, hogy a gazdaság lendületet kapjon. Ehhez a legelső teendőt Montesquieu a belföldi államadósság után fizetett kamatok és a járadékjövedelmek államilag elhatározott csökkentésében jelölte meg. Az ilyenfajta jövedelmek ugyanis kedvezőtlenül alakítják át a belső jövedelemelosztási arányokat, mivel jövedelmeket csoportosítanak át az "iparkodóktól" a munkához nem kötődők javára.

Montesquieu műveit és általában a korabeli írásokat olvasva fontos tanulság számunkra, hogy az aranypénzrendszer, amely nagyon is különböző történelmi korszakokra tagolódó évszázadokat fogott át, nem volt olyan egységes, racionális rendszer, mint amilyennek a mai pénzelméleti munkák kezelik. A 18. századi Franciaországban például az érmék tényleges és névleges nemesfémtartalma majdhogynem véletlenül esett egybe. Okaként leginkább a pénzítés technikai tökéletlenségét és az uralkodók gyakori, tervszerű pénzrontását szokás megemlíteni. A pénzek újraöntése mellett, azonban olvashatunk ravasz trükkökről is. Az ezüst és arany átváltási arányának "központi" megállapításától kezdve, a nyers nemesfémanyag érmévé veretésének pénzverdei díjakkal való szabályozásán át, a komolyabb, bankárok által irányított pénzügyi "hadműveletekig", a pénzpiaci szereplők manipulációjáig.

Montesquieu által megfogalmazott mennyiségi pénzelmélet természetesen több elvi problémát is felvet. A monetáris makroökonómia fontos kérdései, fogalmai: a pénzkínálat, a pénzkereslet, a pénzállomány, a forgó pénzmennyiség, a pénz hatásmechanizmusa, a reálpénz, stb., a monetáris és reálszféra kapcsolódásai, mind felvonultathatók, megkívánhatók lehetnének egy pénzelméleti munkában. E modern fogalmak erőltetett számonkérése, azonban éppen Montesquieu látásmódjától fosztana meg minket és attól, hogy megértsük miért vált pénzelmélete az egyetemes elmélet részévé. Attól fosztana meg, hogy észrevegyük, makroökonómiai szinten, a pénz jelenségén keresztül közelítette meg a reáljelenségeket, s szinte minden fontos pénzelméleti kérdést érintett. Ha hibáin fennakadnánk, úgy járnánk, mint kortársai közül sokan, akik elmerültek írásainak aprólékos bírálatába és nem vették észre, hogy szelleme milyen diadalt arat majd a jövőben.


IRODALOMJEGYZÉK

Brüll Mária [1982]: Forint, dollár, arany. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Caillois, Roger [1951: 1979]; Oeuvres completes de Montesquieu. Texte présenté et annoté par Roger Caillois. Paris, Gallimard.

Cantillon, Richard [1979]: Essay de la nature du commerce en général. Texte manuscrit de la Bibliotheque municipale de Rouan. Avec le texte de l'édition originale de 1755 et une étude bibliographique par Takumi Tsuda. Tokyo, Kinokuniya.

Erdős Péter [1974]: Adalékok a mai tőkés pénz, a konjunktúraingadozások és a gazdasági válságok elméletéhez. Budapest, KJK.

Erdős Péter [1976]: Bér, profit, adóztatás. Budapest, KJK.

Gascar, Pierre [1989]: Montesquieu. Paris, Flammarion.

Hagelmayer István-Boros Imre-Bánfi Tamás [1975]: Az aranydevizarendszer kudarcai és tanulságai. Budapest, KJK.

Hayek F. A. [1991]: The Trend of Economic Thinking. Essays on Political Economics and Economic History. The Collected Works of F. A. Hayek Volume, III. Routledge. Ed. W.W. Bartley, III and Stehen Kresge.

Heller Farkas [1943]: A közgazdasági elmélet története. Budapest, Gergely R. könyvkereskedése.

Heller Farkas [1937]: Közgazdasági Lexikon. Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata.

Hoch Róbert [1972]: Fogyasztás és ár. Budapest, KJK.

Köpeczi Béla [1986]: A francia felvilágosodás. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.

Le Forestier, René [1970]: La Franc-Maçonnerie, templiere et occultistes aux XVIIIe et XIXe siecles. Paris, Aubier Éditions Montaigne.

Marx, Karl [1965]: A politikai gazdaságtan bírálatához. In: Karl Marx és Friedrich Engels művei, 13. kötet, 1-147. o. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Marx, Karl [1963]: Széljegyzetek Dühring "Kritische Geschichte der Nationalökonomie"-jához. In: Karl Marx és Friedrich Engels művei, 20. kötet, 631-662. o. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Marx, Karl [1963]: Tőke I. kötet. In: Karl Marx és Friedrich Engels művei, 23. kötet. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Masson, M. André [1955]: Oeuvres completes de Montesquieu. Tome III. Paris, Les Éditions Nagel.

Monroe, Arthur Eli [1966]: Monetary Theory before Adam Smith. New York, Augustus M. Kelley Publishers.

Montesquieu [1962]: A törvények szelleméről. Budapest, Akadémiai Kiadó. (Fordította: Csécsy Imre és Sebestyén Pál.)

Montesquieu [1758]: Esprit des loix. Nouvelle édition. Revue et augmentée par L'Auteur. Amsterdam. (A cím nem elírás!)

Montesquieu [1768]: De l'esprit des lois. Nouvelle édition. Revue, corrigée et considérablement augmentée par l'Auteur. Londres.

Montesquieu [1805]: L'esprit des lois. Oeuvres de Montesquieu. Lyon, Amable Leroy.

Montesquieu [1854]: De l'esprit des lois, avec des notes de De Dupin, Crevier, Voltaire, Malby, Servan, la Harpe, etc., Oeuvres completes de Montesquieu. Paris, Firmin Didot Freres Libraires.

Poór János [1988]: Madame Pompadour. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Ricardo, David [1991]: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei. Budapest, KJK. (Fordította: Kislégi Nagy Dénes. A fordítást átdolgozta: Bilek Rudolf.)

Shklar, Judith N. [1994]: Montesquieu. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó. (Fordította: Pálosfalvi Tamás.)

Shackleton, Robert [1961]: Montesquieu. A Critical Biography. Oxford, Oxford University Press.

Schumpeter, Joseph A. [1954]: History of Economic Analysis. New York, Edited from manuscript by Elizabeth Boody Schumpeter. George Allen and Unwin Ltd.





Lábjegyzetek:

2. "A pénz mennyiségi elméletének további fejlődését különösen Locke és Montesquieu befolyásolták." (Heller [1943], 330., 356. o.)

3. "A pénz mennyiségi elméletének montesquieu-i megfogalmazása, amely a legközelebbi múltig az általánosan elfogadott megfogalmazás maradt, szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy szoros párhuzamosság áll fenn az árak mozgása és a pénzkínálat növekedései között." (Hayek [1951], 174. o.)

4. Montesquieu munkásságáról szóló bibliográfiában is csak egy tanulmányt találunk gazdasági nézeteiről. Oczapowski, J.: Montesquieu économiste. Revue d'économie politique, V. 5. Paris, 1891. 1039-1070. o. A bibliográfia megtalálható: Caillois [1979], XLI-XLIV. o.

5. Monroe [1966].

6. Marx több, mint másfél évtizedig tanulmányozta mindazokat a műveket, amelyeket a politikai gazdaságtan addigi története során felmutatott. Ezekből az ismeretanyagban és gondolatokban gazdag jegyzetekből az első füzet 1859-ben jelent meg A politikai gazdaságtan bírálatához címmel. Marx [1965].

7. Marx [1965]. "Hume gazdaságtani "Essay"-i 1752-ben jelentek meg. Az "Of Money", "Of the Balance of Trade", és "Of Commerce" című, összetartozó tanulmányokban Hume lépésről lépésre, gyakran puszta hóbortjaiban is követi Jacob Vanderlint "Money Answers All Things"-ét, London 1734." - írta Marx, Dühring, A nemzetgazdaságtan kritikai történetéhez fűzött széljegyzeteiben. (Marx, 1963. 643. o.) (Vanderlint, Jacob (megh. 1740), angol közgazdász. volt)

8. A tanulmányban felhasznált irodalom: De l'Esprit des lois. In: Caillois [1951]. Montesquieu összes műveinek második kötete, Caillois [1951] 1966-os utánnyomása. Az első kötet később, 1979-ben jelent meg Dijonban, Marion Lievre kutatásaival kiegészítve, Caillois [1979]. Más forrásokra is támaszkodtam, ezek: Montesquieu [1758], Montesquieu [1768], Montesquieu [1805], Montesquieu [1854], magyarul: Montesquieu [1962].

9. Consideration sur les richesses de l'Espagne. In: Caillois [1951], 9-18. o. Létezik azonban egy másik kézirat is, tehát két változatban maradt fenn, amelynek címe: De la principale cause de la décandence de l'Espagne [Spanyolország hanyatlásának fő okáról]. E nyers fogalmazvány első oldalának szélére Montesquieu feljegyezte, hogy jóval korábban, csaknem húsz évvel korábban készült. Eredetileg egy európai egyetemes monarchia létrejöttének esélyeit fontolgató esszé mellé, második írásnak szánta. Önállóan soha nem jelentette meg. Kisebb változtatásokkal bekerült a Monarchie Universelle [1734] egyik fejezetébe, majd A törvények szelleméről, XXI. könyv, XXII. fejezetébe. Mes pensées. In: Caillois [1979], 974-1574. o.

10. A korszakot mélyebben ismerő olvasó fejében önkéntelenül megfordul a gondolat, vajon Montesquieu ismerte Richard Cantillon Értekezés a kereskedelem természetéről általában című kéziratos művét, amely mint tudjuk, a szerző halála után huszonegy évvel később, 1755-ben jelent meg. Hayek ezt elképzelhetőnek tartotta. 1736. július 18-i keltezéssel ugyanis talált egy levelet, amelynek zárósoraiban Montesquieu arra kérte barátját, Bulkeley-t, akinek a levelet írta, hogy adja át üdvözletét Cantillon asszonynak. ("Faites ma cour á Mme de Cantillon." In: Masson [1955], 979. o.) Cantillon asszony ekkor már özvegy volt, második férje pedig később Bulkeley lett. A későbbi keltű levelekben már Mme de Bulkeley-hez intézett sorokat olvashatunk. (Cantillon asszony anyai ágon az előkelő angol Bulkeley családból származott. Egyes források szerint második férje, Francis Bulkeley, a nagybátyja, más források szerint unokatestvére volt). (Hayek, 1991, 281-282. o.) Egyet biztosan állíthatunk, Montesquieu Cantillontól nem vett át, nem idézett vagy másolt át részeket vagy részleteket, ami egyébként e korban (is) szokásos gyakorlat volt. Nem mutatható ki közöttük olyan szoros gondolati-logikai kapocs, mint amilyen például Cantillon és Quesnay eszmerendszere között ível.

11. Montesquieu, 1962, 82. o. Az érték-pénz-ár problémakörnek, lévén a politikai gazdaságtan egyik alapvető elméleti kérdése, rendkívül gazdag irodalma halmozodott fel napjainkig. Érzékeltetésére a közelmúlt magyar szakirodalmából, két hasonló gondolatkörben egymással vitázó elméleti közgazdászt választottam, Erdős Pétert és Hoch Róbertet. Mindketten a klasszikusok kategóriarendszerében gondolkodtak és sok kérdésfeltevésük inkább követte Montesquieu logikáját, mint a monetaristáké. Erdős [1974, 1976], Hoch [1972].

12. Montesquieu-t szokták a Locke által képviselt megegyezéses elmélet képviselői közé sorolni, ezt olvashatjuk például Heller könyvében is, de Montesquieu nem ezen az állásponton volt. (Heller, 1943. 330. o.)

13. "La monnoie est un signe qui représente la valeur de toutes les marchandise". In: Caillois [1951], 651. o. (Az idézetekben mindenütt megtartottam a régies írásmódot.) Ismeretes Marx álláspontja, mely szerint "az értékjel közvetlenül csak árjel, tehát aranyjel és csak kerülő úton jele az áruk értékének." (Marx [1953], 94. o.) Úgy látszik, mintha az áruk értékét közvetlenül képviselné, mintha nem az arany jele volna, hanem az áruban meglevő csereérték jele - folytatja a mennyiségi pénzelmélet bírálatát. Mit képvisel a pénzegység - teszi fel e kérdést Erdős Péter és Hoch Róbert.

"A pénz nem a mindenkor a piacon levő áruk értékét képviseli! A pénzjel képviseleti értékének nyilván köze van az általános árszinthez, de - nevezetesen és közvetlenül ahhoz az árszinthez, amelyben a vizsgált időszakban átlagosan realizálta (múlt időben!) az áruk értékét". (Erdős, [1976], 104. o.) Hoch tovább fűzi a gondolatot, mondván nem kell tagadni, "a pénzegység ugyanakkora képviseleti értékkel rendelkezik az aktuális árszínvonal alapján is". (Hoch [1972], 60. o.) Tanulmányom lektora Horváth József, akinek alkotó kritikai észrevételeiért köszönettel tartozom, lektori véleményében ehhez hozzá tette, hogy sőt csak így, ez utóbbi értelmezés szerint van a pénznek képviseleti értéke. A pénzt nem azért fogadják el, érvelt, mert árut realizált (múlt időben) hanem azért, mert vele árut lehet venni (jelen-jövő időben). A már lezajlott vásárlásban érvényesült pénz/áru átváltási arány már csak statisztikai adat, nem aktuális, nem hatékony tényező a döntésekben. Montesquieu is beleütközött ebbe a problémába, később látni fogjuk.

14. Montesquieu [1962], 86. o. "qu'ils sont signes les uns des autres; c'est-á-dire que, dans leur valeur relative, on peut avoir l'un sitot que l'on a l'autre". In: Caillois [1951], 651. o.

15. A legsúlyosabb pénzdarab a világon a XVII. században a svédek körében forgott. Egy 10 daleros rézlap volt, amely csaknem 20 kg-ot nyomott - említi Brüll Mária a "pénzköltészetéről" írt lírai hangú könyvében. (Brüll [1982], 17. o.)

16. Az érmében foglalt nemesfém-anyag értékét régebben a fémpénz belértékének vagy áruértékének nevezték. (Heller [1943], 365. o.)

17. Montesquieu szóhasználatában "les monnoies idéales". Teoretikusan ez azt jelenti, hogy a kopott arany vagy ezüst érme, bizonyos értelemben, önmaga jelképévé válhat. A fémpénz fémértéke és forgalmieszköz-értéke között ellentmondás keletkezhet.

18. Montesquieu [1962]. "Comme l'argent est le signe des valeurs des marchandises, le papier est un signe de la valeur de l'argent; et, lorsqu'il est bon, il le répresente tellement, que, quant á l'effet, il n'y a point de différence". In: Caillois [1951], 651. o.

19. "Tapasztalatból tudjuk, hogy a nemesfémek igencsak ritkává válnak ha barbár nemzetek gótok, vandálok vagy szaracénok és tatárok özönlenek el mindent". In: Caillois [1951], 654. o.

20. Montesquieu, 1962. 68. o. felhasználásával. A törvények szelleméről korabeli kritikai kiadásában Voltaire e gondolathoz lábjegyzetben hozzáfűzte, hogy az első időkben az amerikai bányákból érkező ezüstből a spanyol király igencsak meggazdagodott, de később rossz törvényeket hoztak és ezzel megakadályozták, hogy az ország hasznot húzzon gyarmataiból. (Montesquieu, 1854. 380. o.) Voltaire nem vette észre, hogy Montesquieu a hibás rendeleteknél mélyebb okot látott, továbbá az egyén tartós gazdagságát elválaszthatatlannak tartotta az ország állapotától. Az egyes emberek meggazdagodhatnak, mondta, de az a fajta gazdagság, amely független a nemzet iparkodásától, a lakosság számától és a földek művelésétől csak ideiglenes lehet, minthogy az ország szegény marad. (In: Caillois [1951], 648-649. o.)

21. "Une plus grande quantité d'or et d'argent est donc favorable lorsqu'on regarde ces métaux comme marchandise: elle ne l'est point lorsqu'on les regarde comme signe, parce que leur abondance choque leur qualité de signe, qui est beaucoup fondée sur la rareté." (In: Caillois [1951], 654. o.)

22. Montesquieu [1962]. 68. o.

23. In: Caillos [1951], 646. o. Gyakori ellenérv e tétel ellen, hogy elméletileg előfordulhat, hogy a pénz mennyiségének emelkedésével egyidejűleg a pénzegység csereértéke nem csökken és nem emelkedik az árszínvonal, mert a pénzt tezaurálják. Hasonlóan gondolkodott Hoch Róbert is, amikor Ricardo mennyiségi pénzelméletét bírálta. A "pénz csereértékének csökkenése esetén egy részét kivonják a forgalomból és kinccsé merevítik, csökkentik a vásárlóeszköz tömeget és ezzel az árukeresletet". (Hoch [1972]. 57. o.) Esetünkben, Montesquieu idejében azonban a forgalomban levő pénz mennyiségének megsokszorozódása és az árak általános színvonalának emelkedése regisztrált tény volt. Tehát a tezaurálás lassúbb folyamat volt, mint a forgalomban a pénzmennyiség emelkedése. A nemesfémekben őrzött vagyon felhalmozását rendeletekkel is lassították. A spanyol államtanács megtiltotta, - írta Montesquieu, hogy a nemesfémeket aranyozásra és más felesleges célokra használják. "Ez éppen olyan" - mondta, "mintha a hollandi rendek megtiltanák a fahéj fogyasztását." (Montesquieu [1962], 70-71. o.)

24. "Comment le prix des choses se fixe dans la variation des richesses de signe" [Hogyan határozódik meg a dolgok ára a jelképes gazdagság változása mellett] A törvények szelleméről XXII. könyv VII. fejezetének alcíme. (In: Caillois [1951]. 655. o.)

25. Montesquieu [1962], 68. o.

26. Montesquieu [1962], 68-69. o. "L'argent doubla bientôt en Europe, et le profit diminua toujours de moitié pour l'Espagne, qui n'avait, chaque année, que la meme quantité d'un métal qui était devenu la moitié moins précieux". (In: Caillois [1951], 646. o.)

27. In: Caillois [1951], 646-647. o.

28. Montesquieu 1728-ban néhány hetet töltött a történelmi Magyarország északi részén. Jegyzetei erről az útról nem maradtak fenn, de Franciaországba visszatérve emlékeztetőket készített, ezek a Mémoires sur les mines [Emlékezések a bányákról]. (Részletesebben lásd a 83.jegyzetben). D'Alembert is megemlítette hazánkat Montesquieu összes művei elé írt előszavában. Virágzó és termékeny országnak látta, amelyet büszke és tehetséges emberek laknak. (Montesquieu [1805], 320. o.)

29. A pénz az egyetlen árufajta, mondta Montesquieu, amelyet csak "bérelni", vagyis kölcsönvenni lehet és nem megvásárolni. Részletesen nem foglalkozott a kamattal, nem volt külön kamatelmélete. Elsősorban az uzsorakamat érdekelte és annak káros hatása a gazdasági fejlődésre. Néhány rövid, a kamatláb alakulására vonatkozó megállapításai közé tartozik, hogy a kamatláb nagyságát nem a meglévő pénz tömege, hanem a pénz iránti kereslet szabályozza. Tehát nem helytálló Schumpeter sommás ítélete, mely szerint "Law, Locke, Montesquieu és mások teljesen hibásan állították azt, hogy a kamatláb csak a pénz mennyiségétől függ". (Schumpeter [1954], 245. o.)

30. "L'argent est le prix des marchandises ou denrées. Mais comment se fixera ce prix? c'est-á-dire, par quelle portion d'argent chaque chose sera-t-elle représentée? (In: Caillois [1951], 655. o.)

31. "Si l'on compare la masse de l'or et de l'argent qui est dans le monde, avec la somme des marchandises qui y sont, il est certain que chaque denrée ou marchandise, en particulier pourra łtre comparée á une certaine portion de la masse entiŐre de l'or et de l'argent. Comme le total de l'une est au total de l'autre, la partie de l'une sera á la partie de l'autre." (In: Caillois[1951], 656. o.)

32. Marx a Tőke első kötetében erősen bírálta az árak kialakulásának ezt a fajta levezetését. "Ha az áruvilágot csalárdul egyetlenegy összáruvá változtatjuk, amelynek minden áru csak bizonyos hányada, akkor a következő csinos számtani példát kapjuk: összáru = x mázsa arany, A áru = az összáru bizonyos hányada = x mázsa arany ugyanolyan hányada." Montesquieu ezt becsületesen kiböki - írta. (Marx, 1967, 120-121. o.) A Bírálatban megkérdezi: "Hogyan gondolja tehát Hume ezt az áruk tömege és az arany tömege közötti cserét? Beéri azzal a fogalomnélküli homályos képzettel, hogy mindegyik áru mint az összes árutömeg hányada az aranytömeg megfelelő hányadával cserélődik ki. Az áruk folyamatszerű mozgása tehát - mely csereértéknek és használati értéknek az árukban foglalt ellentétéből fakad, a pénz forgásában megjelenik és a pénz különböző formameghatározottságaiban kikristályosodik - kihuny, és helyét elfoglalja az egy országban található nemes fémek súlytömege és az egyidejűleg meglevő árutömeg közötti képzelt mechanikus egyenlősítés". (Marx [1965], 127.o.)

33. Montesqieu ennek bizonyítására történelmi példára hivatkozott. Juliánus idejen történt, hogy amikor a császár elrendelte az élelmiszerek árának csökkentését Antiochiában, szörnyű éhinséget idézett elő. (In: Caillois [1951], 656. o.)

34. "Les noirs de la côte d'Afrique ont un signe des valeurs, sans monnoie: c'est un signe purement idéal, fondé sur le degré d'estime qu'ils mettent dans leur esprit á chaque marchandise, á proportion du besoin qu'ils en ont. Une certaine denrée ou marchandise vaut trois macutes; une autre, six macutes; une autre, dix macutes; c'est comme s'ils disoient simplement trois, six, dix. Le prix se forme par la comparaison qu'ils font de toutes les marchandises entre elles; pour lors, il n'y a point de monnoie particuliere, mais chaque portion de marchandise est monnoie de l'autre." (In: Caillois [1951], 656-657. o.) "Macute", a hivatkozott magyar kiadásban kagylónak, Heller csigának fordította.

35. "c'est un signe purement idéal, fondé sur le degré d'estime qu'ils mettent dans leurs esprit á chaque marchandise, á proportion du besoin qu'ils en ont." (In: Caillois [1951], 656-657. o.)

36. A közelmúlt értékelméleti vitái során Hoch Róbert írta le elsőként vagy az elsők között nálunk, hogy a "szükségletek mint meghatározott intenzitású hiányérzetek jelentkeznek". (Hoch [1972], 355. o.) Megállapítását Erdős Péter is elfogadta. "Megtanultam ... Hoch Róberttől, hogy az egyének közvetlenül a szükségleteik intenzitását vetik egybe a szükségletcsillapítás költségeivel, és hogy ez a szükségletintenzitás - a dolgok megszerzésére törő vágy - korántsem mindig arányos a megszerzett dolgok hasznosságával". (Erdős [1976], 33. o.)

37. In: Caillois [1951], 657. o. Az állítás feltételezi, hogy a kereslet azonos a pénzmennyiséggel. Érdekes módon ez a szemlélet máig élő maradt, amikor a monetaristák az inflációt azzal magyarázzák: "too much money cashing too few goods" - jegyezte meg Horváth József opponensi véleményében. Holott a kereslet nem azonos a pénzmennyiséggel, ha tudjuk, hogy forgási sebesség is van. Az amerikai arany beáramlását követően Európában sem a nagyobb pénzállomány, hanem maga a beáramlás növelte meg az árszínvonalat, mivel a beáramlás pótlólagos keresletet jelentett. Ez a beáramlás elég hosszú ideig tartott, s miután alábbhagyott, az árak nem mentek vissza az eredeti szintjükre vagy azért, mert nem következett be keresletcsökkenés, vagy azért, mert az árak a keresletcsökkenés ellenére nem csökkentek.

38. A vételár kiegyenlítésére az áruvásárlások egyenlegének elszámolásakor, évente általában egyszer került sor. Tehát csak az adás-vételek különbözetére vonatkozott. A fizetés váltóval vagy készpénzzel történt attól függően, hogy melyik volt előnyösebb teljesen szabad aranyforgalom mellett. Mérlegelve, hogy mennyibe kerül az arany szállítása, mekkora kamatveszteséggel jár és mekkora a biztosítás díja. (A nemzetközi forgalomban ebben az időben hitelesítő bélyeggel ellátott aranyrudakban számoltak el.) A váltó árfolyama az ún. aranypontok között ingadozhatott. A felső aranypont azt jelentette, hogy a váltó olyan drága, hogy előnyösebb aranyat küldeni külföldre, mert az aranyfizetés egységköltsége alacsonyabb, mint a váltóé. Az alsó aranypont esetében viszont az alacsony váltóárfolyam előnyösebbé tette, ha váltó eladása helyett aranyban fogadták el a külföldi fizetéseket. Az aranypont mechanizmus az aranystandard-rendszer automatizmusai közül mindig érvényesült, mivel alapja egy "objektív gazdasági törvény, a nemzetközi fizetések gazdaságosságának törvénye volt" - olvashatjuk Hagelmayer és szerzőtársai könyvében. (Hagelmayer [1975], 18. o.)

39. Montesquieu holland forintban és francia livre-ben számolt. Mindkettőnek kisebb egysége "sou", magyarul garas. Ezért, hogy tudjuk, melyik ország pénzéről beszélünk a példákban, a garas holland, a tallér francia pénzt fog jelenti. Egy tallér három livre volt ebben az időben.

40. Montesquieu [1962], 95. o. Nem elírás "ha a két ország egyetlen város lenne", ugyanis az országon belül sem volt egységes pénzérme forgalomban.

41. "Les monnoies de chaque État ont, de plus, une valeur relative, dans le sens qu'on les compare avec les monnoies des autres pays: c'est cette valeur relative que le change établit". "minden állam pénzének továbbá (a pénz pozitív értékén túl) van egy viszonylagos értéke, abban az értelemben, amikor más országok pénzeivel hasonlítjuk össze: ezt a viszonylagos értéket állapítja meg a váltóárfolyam." (In: Caillois [1951]), 659. o.)

42. A "Hollandiával való pénzváltás azt fejezi ki, hogy hány garast érnek más országok egyes pénzérméi; és minthogy Franciaországban rendszerint három livre-t érő tallérokban számolnak, az árfolyam arra ad feleletet, egy három livre-es tallér hány garast ér. Ha az árfolyam ötvennégy, a három livre-es tallér ötvennégy garast ér; ha az árfolyam hatvan, a tallér hatvan garast ér;" (In: Caillois [1951] 659. o.)

43. Montesquieu szétválasztotta az árfolyamváltozás következményeit az egyes üzletemberek és az állam szintjén. Ma úgy fogalmaznánk, hogy megkülönböztette makroökonómiai és mikroökonómiai hatását.

44. Hasonlóan gondolta Erdős Péter is, amikor azt írta "a valuta külföldi beváltási kulcsának a megváltozása legfeljebb csak bonyolult áttételeken és lassan változtathatja meg egy pénzfajta belső vásárlóerejét". (Erdős [1974], 114. o.)

45. In: Caillois [1951], 662. o.

46. "De a pénzmennyiség csökkenése az egyik országban és szaporodása a másikban nemcsak egy áru árát befolyásolja, hanem valamennyiét, ennélfogva mind a bor, mind a posztó ára emelkedni fog Angliában és csökkenni Portugáliában. A posztó ára, amely 45 font volt az egyik országban és 50 font a másikban, most valószínűleg 48 fontra fog esni Portugáliában és 46 vagy 47 fontra emelkedni Angliában, ami tekintettel a váltófelárra, már nem hoz elegendő profitot ahhoz, hogy a kereskedőt ennek az árunak a behozatalára ösztönözze". 2 százalékos váltófelárral számolt Ricardo, ennyi lenne az arany-ezüst külföldre szállításának költsége. (Ricardo [1991], 90. o.)

47. Hume [1994], 74. o.

48. Correspondance. David Hume á Montesquieu. [Levelezés. David Hume Montesquieu-nek] In: Masson [1955], 1220. o. Cantillonnál olvashatjuk szinte betűszerint ezt a gondolatot példákkal is alátámasztva. (Cantillon [1979].)

49. Correspondance. David Hume á Montesquieu. In: Masson [1955], 1220-1221. o.

50. "Van egy másik, bár ennél korlátozottabb érvényű okis, mely megakadályozza, hogy egy ország kereskedelmi mérlege kedvezőtlenül alakuljon bármelyik nemzetnél, amelyikkel kereskedelmi kapcsolatba áll. Ha nagyobb a behozatalunk, mint a kivitelünk, az árfolyamok bennünket sújtanak, s ez újólag serkenti majd az exportot, legalábbis annyira, hogy az ellentételezze kintlévőségeink szállításának és biztosításának költségét. Az árfolyam ugyanis mindig csak egy kevéssel emelkedhet ezen összeg felé." Hume [1994], 74. o.

51. Erre gyakori példákat találunk a rómaiak történetében, akik számos pénzügyi műveletet hajtottak végre, sokszor nagyobb sikerrel, mint manapság, mondta Montesquieu. A római köztársaságban a második pun háború idején például egy as két uncia rezet tartalmazott, egy dénár (tíz as) pedig húsz uncia rezet. A rendkívül eladósodott köztársaság, adósságának visszafizetésére olyan pénzleértékelést hajtott végre, amelynek során külön választották az állami tartozásokat a magán tartozásoktól. Először is egy uncia rezet tartalmazó asokat verettek és az állam adósságait ezzel fizették meg hitelezőiknek. Igy adósságukat felére csökkentették, mert egy dénárnyi adósságot tíz uncia rézzel egyenlítettek ki. Ezt követően elrendelték, hogy a polgárok egymás iránti kötelezettségeinek megfizetésében egy dénár nem tíz, hanem 16 as-ból álljon. Így a magán hitelezők követeléseiknek csak egy ötödét vesztették el, az árak is csak egy ötöddel emelkedtek, és a pénz értékének tényleges változása is csak egy ötödnyi volt. (Montesquieu [1962]. 103-104. o.)

52. Nem arról van szó, hogy a forgalomban lévő rossz pénz kiszorítja a jót. Hanem arról, hogy a régi pénzeket rendeletileg forgalmon kívül helyezik és minden fizetést csak új pénzzel lehet teljesíteni. A régi pénzeket be kell szolgáltatni a pénzverdékbe és újakat lehet értük kapni. Készpénzt a bankárok kívül senki sem vihetett ki az országból.

53. Mémoire sur les dettes de l'État [Emlékirat az államadósságokról.] In: Caillois [1979], 66-71. o.

54. Mes pensées. In: Caillois [1979], 1506. o. 1512. o. "Le fonds d'amortissement", törlesztési alapnak fordítottam. Eléggé elterjedt gondolat volt Angliában. Részletesebb bemutatása azonban meghaladná a vállalt feladatot.

55. Henry Lowther, Lonsdale vicomte (-1751). Montesquieu a levél szélére a következő megjegyzést írta: "Amit Hume úr mond az államadósságokról és Lonsdale milord reflexiójáról abból semmilyen változtatás rám nézve nem következik, mivel megkülönböztettem a forgalomban lévő pénzt képviselő papírost, vagy a kereskedelmi társaságot képviselő papírost, attól a papírostól, amelyik csak egy adósságot képvisel. Az első kettő rendelkezik a harmadik minden előnyével és mindazzal a jó hatással, amelyet a harmadiknak szokás tulajdonítani, mint például a kereskedők kényelme." (In: Masson [1955], 1221. o.) Montesquieu lényegében nem vette észre, hogy Hume érvelésében az állam eladósodása állampapírok formájában nem egyszerűen technika, hanem monetáris operáció.

56. Montesquieu [1962], 109. o. A Montesquieu [1854] kiadásban "az 1764-es kiadás névtelen kiadója" aláírással egy lábjegyzetet olvashatunk. Szerzője megerősíti Montesquieu következtetését, mondván, hogy a nemzeti adósság növekedése növeli az adókat és a terheket, következésképpen a megélhetés nehezebbé és költségesebbé válik, amivel együtt jár a manufaktúrák és minden egyéb olyan mesterség hanyatlása, amelyben munkást alkalmaznak. (Montesquieu [1854], 388. o.)

57. Kautz [1863], 685. o.